–

Drága Mama!

Soha nem felejtem el,...

…amikor összeköltöztünk. Négyéves vagyok, és azt kérem tőled, hozz nekem egy cicát vagy egy kutyát az új házba, mert nagyon szeretnék egy kisállatot. Anya tudta nélkül, ketten szervezkedünk, majdnem mindennap telefonálunk. Viszont még várnia kell, hiszen anya és apa úgy gondolják, túl kicsi vagyok hozzá.

…az első közös karácsonyunkat. A csomagok bontogatása közben megakad a szemem egy nagyobb dobozon, ami félig nyitva van. Belenézünk, és együtt vesszük ki az ajándékot. Egy kis barna jószág lapul benne ijedten. Kiemeljük, te pedig hangosan kacagsz: „Nézd, Napocskám, olyan hosszú lábai vannak, mint egy kis őzikének. Hát, ez nem is kutya, hanem egy kis őz…”

…a szilvesztereket, amikor a papa meg te csinosan felöltöztetek, és úgy jöttetek le hozzánk. A papán öltöny volt és nyakkendő, a te hullámos, fekete hajad és a csinos blúzod pedig még mindig előttem van. Emlékszem, hogy csodáltalak benneteket, és azt mondtam a papának: „olyan csinos vagy, mint egy miniszterelnök”. Kabarét néztünk, meg virslit ettünk, éjfélkor pedig fel kellett állni, és úgy hallgatni a Himnuszt.

…a nagy melegeket nyáron, amit a hátsó kiskonyhában töltöttünk. Borzalmas hőség volt, de te akkor is minden hajnalban kimentél a kertbe kapálni és megöntözni a növényeket. Nekem is leválasztottunk egy kis részt, az lehetett az én kertem. Ott én gondoztam a zöldségeket, amiket csak késő délután lehetett megöntözni, hogy „le ne égjenek a nagy melegben”.

…az „unokafákat”. Mindennap kimentünk a kertbe, és megnéztük, kinek termett a legtöbb alma a fáján. Mert amikor elültetted őket, mind az öt unokádra gondoltál, és a mi neveinket kapták meg a kis gyümölcsfák. Emlékszem, hogy sírtál, amikor egyik éjszaka bejöttek a vadak a berekből, és tönkretették őket.

…amikor a játékbabámat, ami még beszélni és sírni is tudott, meg akartam fürdetni a kádban. Te erre azt mondtad: „Csak imitáljuk a vizet, kisunokám”. Ebből azóta szállóige lett.

…a nyarat, amikor a nagy vihar előtt a német vendégeknek elmutogattad, hogy „csukjátok már be a fölső ablakokat, mert bever az eső… az eső bever”, vagy megkérted őket, hogy locsolják meg a virágokat: „Bluuumen… Balkon… sok Wasser, mindennap” – mondtad hevesen gesztikulálva. És megértették.

…amikor 2003 nyarán nagy nehezen kinyitottad a gyógyszeres üvegem tetejét, pedig nagyon rá volt csavarva. Még a tenyeredet is megsértette, de nem volt más, aki kinyissa, én pedig beteg voltam. 

…a kompótjaidat, amelyekben „minden volt, még kávézacc is”. Nálad semmi nem veszett kárba. Most már megmondom, hisz úgyis tudod, „recycling-mamának” hívtunk, hisz mindent újrahasznosítottál – akár a Barbie babákat vagy a használaton kívüli síbotot is. Babkaró lett belőle.

…azt, hogy te még a kiskonyhában, egy lapos rezsón is tudtál háromfogásos ebédet főzni a 40 fokos melegben, hogy legyen mivel várni a családot.

...hogy mindig biztattál, és azt mondtad: „Nem baj, Napocska, ha ma nem tanultál. Nem kell mindig mindent jól csinálni.”

…a délutánt, amikor annyit sétáltunk, hogy „már minden csontod fájt a kislábujjadtól kezdve a fejed búbjáig”, és eltévedtünk. Egy házat láttunk csak, aminek az udvarán át tudtunk vágni, hogy hazaérjünk, és te bementél. Egy nagy kutya ült az ajtó előtt, de egy ugatás nélkül kiengedett minket. Szerintem ő is meglepődött, hogy ilyen bátor vagy.

…sírtam, amikor elmesélted, hogy egyetlen egyszer késtél el otthonról. Tudtad, hogy amikor megszólal a harang, neked haza kell menned, de úgy elszaladt az idő azzal a fiúval. Mire hazaértél, az édesapád már elővette a nadrágszíját, és azzal vert meg, amiért késtél.

…mennyire rossz volt hallgatni, hogy anyukád ököllel ütött a fejedre, ha nem varrtál szépen, vagy nem úgy csináltál valamit, ahogyan ő mutatta.

…hogy a nehézségek ellenére is helyt álltál, és bár az álmod, hogy postáskisasszony legyél, nem teljesülhetett, sikeres nevelőnő és vegyész lett belőled, akit mindenki szeretett a „telepen”.

…amikor elmesélted, hogy ismerkedtetek meg Budapesten a papával. Csillogó szemekkel mondtad, hogy a papa mindennap egy szelet csokit tett a kollégiumban a fiókodba, de te még az ötödik randin sem engedted meg, hogy séta közben megfogja a kezedet.

…azt, hogy az 1956-os forradalom idején otthon voltál anyáékkal, amíg a papa a kollégiumban vigyázott a gyerekekre. Azt mondtad, akkor féltél életedben először és utoljára. De akkor sem magad miatt.

…amikor elmentünk az Alföldre a rokonokhoz, te pedig az autópályán beküldtél a benzinkútra négyszáz forinttal, hogy vegyek négy szendvicset. És utána alig akartad elhinni, hogy milyen magas árak vannak.

…a nyári estéket, amikor anyát vártuk, hogy végezzen az utazási irodában. Volt, amikor már fenn jártak a csillagok az égen, de még mindig nem érkezett meg az utolsó vendég. Kézen fogtál, és elindultunk anya elé. Néztük a csillagokat, te pedig énekeltél.

…amikor elmesélted, hogy fiatal lány korodban, a háborúban, a katonák elől a spájzban bújtatok el a húgoddal, és volt, hogy napokig ki sem jöhettetek.

…suli után együtt néztük a kedvenc sorozatainkat, és olyankor mindig pizzát sütöttél nekem.

…bár néha nehezen jutott eszedbe a nevünk, és volt, amikor „LacGabMisPety… Eszt” voltam, de minden unokádról tudtál mindent.

…bármikor aludhattam nálad az emeleten, és olyankor mindig behoztad a nagy takarót, meséltél nekem, és úgy aludtunk el, hogy átöleltél.

…amikor kiderült, hogy rosszindulatú anyajegyeket találtak rajtad, a műtét után azt mondtad, neked még élned kell, a kert mellett nincs időd ilyenekkel is foglalkozni. És tünetmentes lettél.

…miután a papa beteg lett és egyre rosszabbul érezte magát, neked is elfogyott a türelmed, és egyre többet veszekedtünk. Te nem értettél meg minket, mi pedig sokszor úgy éreztük, ránk akarod erőltetni az akaratodat.

…amikor a papa kórházba került, hamarosan te is elestél, és megkérted a nővéreket, hadd lehess vele egy szobában. De a papa halála után már nem voltál az, aki előtte. Elfogytak a szavaid, pedig évek óta tudtuk, hogy papa gyógyíthatatlan beteg. Erre mégsem voltunk felkészülve.

…egyszer nagyon rosszul lettél. Épp úton voltunk, és hirtelen összefüggéstelenül kezdtél beszélni. Rohammentő vitt a kórházba sztrók gyanújával, de mire odaértünk, már sétáltál, mintha mi sem történt volna. Sőt, megkérted a kezelőorvosodat, hogy ne veled foglalkozzon, hanem nézze meg a torkomat, mert napok óta nagyon fáj.

…az utolsó pár hónapban már alig szóltál hozzánk, sokszor már akkor sem, ha kérdeztünk.

...hogy milyen szeretettel fordultál Marcihoz, és hogy szurkoltatok, hogy a magyar focicsapat kijusson az EB-re.

...hogy örök útravalókat adtál, mama, és ha rossz kedvem van, vagy tanácstalan vagyok, esetleg „kényeskedem” valami miatt – ahogy te mondanád –, mindig eszembe jutnak a szavaid.

...ha fájt valamim, te csak annyit szóltál: „Gyere ide, Napocskám, megnyomkodom a hátad. Különben meg ha mások kibírták, akkor te is kibírod.” És tényleg kibírtam.

...ha féltem kisebb koromban a vihartól, te mindig azt mondtad: „Ne izgulj, kisunokám. A villám nem csap be olyan házba, akiket így szeret a jóisten.”

...amikor pedig megkérdeztem, hogy: „Mama, mi lesz, ha egyszer betörnek hozzánk?”, te a legnagyobb nyugodtsággal válaszoltad: „Hát mi lenne? Megkérdezem tőlük, mit akarnak itt nálunk. Aztán meg én vagyok itthon, nem? Nekimegyek én a kisszékkel is!”

...a délutánokat, amiket a diófa alatt töltöttünk, és ahogy elkergetted azt a nagy kutyát, amitől még a papa is megijedt.

A legjobb, legszebb, legviccesebb, legbátrabb és legmenőbb nagymama vagy. Mert ki más képes azt mondani nyolcvanéves korában: „Tudod, Napocskám, én csak azt bánom, hogy szót fogadtam a papának, és nem tanultam meg ejtőernyőzni. Azt még kipróbálnám.”

Drága mama! Te nem féltél senkitől és semmitől, még a haláltól sem. Tudom, hogy várt téged a papa, és tudom, hogy vigyáztok ránk. Talán ha látsz, most azt mondod: „Ne sírj, Napsugaram, hiszen én itt vagyok.”

Köszönöm, hogy olyan gyermeket neveltél, mint édesanyám, akinél jobbat keresve sem találhatnánk. Köszönöm, hogy megmutattad, hogy nincs semmi a világon, amitől félnünk kellene. Köszönöm, hogy sokszor „erőszakos” voltál velem, hiszen anélkül talán nem lehetnék most, aki vagyok.

Köszönöm, drága fűzfői mama, hogy a példaképem lehetsz.

Puszi a homlokodra:

Napsugarad

Perusza Eszter

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Roman Nerud