Pont nyolc évvel ezelőtt ezen a napon Gambiában voltam, most meg Erzsi nyávog, hogy hol a reggeli. 
Így múlik el a világ dicsősége – és már takarítom is a macskaalmot, közben pedig törnek fel a gambiai emlékek.

Soha az életben eszembe nem jutott volna, hogy Gambiába menjek. Annyi csoda van a világon, amit látni kell, ez az apró nyugat-afrikai ország nem került fel a bakancslistára. Újságíróként azonban lehetőségem adódott eljutni ide, és életem egyik legszürreálisabb élménye volt az a két nap, amiről most mesélni fogok. 

Szenegál fővárosában, Dakarban szállt le a gépünk éjszaka, innen indultunk autókkal Gambián át a világ egyik legszegényebb országába, Bissau-Guineába. Szenegál francia, Gambia angol, Bissau-Guinea pedig portugál gyarmat volt, és a gyarmati hatás ma is látszik itt. De mivel pont nyolc éve Gambiában jártam, így most csak erről szeretnék mesélni egy kicsit.
A Gambia folyón keltünk át egy rozoga kompon. Ez az a folyó, amit Kunta-Kinte az ősrégi Gyökerek című tévé-sorozatban „Gambibolongó”-ként emlegetett. Ez volt ugyanis az amerikai rabszolgakereskedelem központja. A Wikipedia szerint három évszázad alatt hárommillió embert vittek el innen. 

A rabszolga-kereskedelmet az angolok a XIX. század elején betiltották, 1965 óta Gambia független állam, 1970 óta pedig már nem II. Erzsébet az államfő, saját elnökük van, akit tavaly távolítottak el a hatalomból.

A legfontosabb napi teendők – azaz a macska jólétének biztosítása után – leülök újra a Facebook elé. Nézegetem a fotókat. 

2009. május 26. – Krokodilt simogatok. 
Tisztán emlékszem erre a napra. Debreczeni Zita – akinek most volt Giannival az esküvője – épp Kedves Ferivel szakított. Zita sajtósa is velünk volt, és csak erről tudott beszélni, amikor mentünk a krokodilfarmra meg a skanzenbe, ahol Gambia történelmével ismerkedtünk, és ahol volt angol vécé, ami egyértelműen a brit gyarmati múlt emléke. Engem a szakítás egyáltalán nem érdekelt: már sokadjára szakítottak, meg különben is. A vízöblítéses budinak viszont nagyon örültem. A szállodában nem működött a net, ezért este úgy döntöttünk, teszünk egy sétát a fővárosban. Banjulnak hívták a helyet, a főutcában egyenruhába öltözött keresztény iskolás lányok vonszolták magukat a járdán a világoskékre meszelt kétszintes házak között.

Minden nagyon lassúnak tűnt, az emberek nagyon feketék voltak, és nem csupán ez volt az oka annak, hogy úgy éreztem, mintha egy másik dimenzióból kerültünk volna oda hipertérugrással. Ennek egy kicsit azért örültem.

Kezdett sötétedni, amikor egy falusi focipályaszerű helyhez érkeztünk, ahol már gyűlt a tömeg, és mindenki rettentő izgatott volt. Mint kiderült: várták az elnököt, akinek a születésnapját ünnepelte a nép. Amikor már nagyon sokan voltak, megjelent az elnök egy hatalmas terepjáróval. Hófehér, lepedőszerű kaftánt és fehér sapkát viselt. Kinyitották neki a páncélozott autón a napfénytetőt, ő meg a terepjáróban állva, a nyitott tetőn át integetett, majd elkezdett körbe-körbe hajtatni a focipályán. A gyerekek mint az őrült rohantak utána, az elnök meg dobált nekik valamit. Megkérdeztünk egy helyit, hogy mit dobál az elnök. 
– Biscuits – hangzott a válasz, de mivel ezt nem hittük el, újra megkérdeztük. 
– Kekszet – válaszolta még egyszer unottan a raszta fekete srác karba tett kézzel. – Néha egy-két gyerek a terepjáró kerekei alá kerül, azok meg is halnak – folytatta, és a szeme sem rebbent.

Gambiában akkor európai szemmel személyi kultusz uralkodott, és az elnök maffiavezérként irányította az országot. Bármerre jártam Afrikában a Szaharától délre (kivéve Dél-Afrika és Botswana), a repülőből kilépve az első, amit észrevettem, a füstszag. Iszonyat tempóban irtják az erdőt, vágják a fát, és tüzelik el. Gambiában ilyen nincs. Ott dzsungel van, füstszagnak még a nyoma sem üti meg az ember orrát. Mint kiderült, azért, mert az elnök olyan pénzből, mely elveszítette közpénz jellegét, létrehozta maga számára a Nemzeti Gázműveket, majd elnöki rendeletben tette kötelezővé, hogy onnantól otthon mindenki gázzal főzzön. Így került a bronzkori, sárból tapasztott viskókba is gáztűzhely. Okos!

Jártunk egy kórházban is, illetve elmentünk előtte, és benéztünk. Én csak a bejáraton túl a betegfelvételi irodát tekintettem meg, és rájöttem, hogy még van hova „fejlődnie” a magyar egészségügynek (tíz év, és elérjük azt a szintet). Akkor azt gondoltam, az elnök a haláláig fogja rabolni Gambiát, de tavaly decemberben a választásokon elzavarták. Nem akart menni, de a szomszédos Szenegál kormánya bejelentette, hogy akkor ők mennek át, és tankokkal viszik el. Ez hatott. 

Másnap fürödtünk az óceánban. A gyönyörű, kietlen strandon kóbor kutyák és tehenek vonulgattak. A kutyák elég ijesztőek voltak, a tehenek meg soványak. A partot és a szállodát egy hatalmas fal választotta el, a falon belül, a szálloda medencéjénél európaiak napoztak, akikre biztonsági őr vigyázott éjjel-nappal.

Az éjszakás műszakban dolgozó recepciós Hegelt olvasott angolul. Ezt onnan tudom, hogy a szemüvegemet elhagytam, és amikor a keresésére indultam, elkezdtem vele beszélgetni. Jogász akart lenni, de jogi egyetem nem volt Gambiában, ahol ha valaki a jogi pályát nézte ki magának, a gazdag szülei elküldték Ghánába. Ezen kicsit csodálkoztam, mert a jog elég országspecifikus – nem olyan, mint az orvostudomány –, de addigra már megtanultam, hogy Afrikában semmi sem úgy működik, mint Európában. 

Nem is működik semmi – és ezt nem az európai felsőbbrendűség mondatja velem. A kontinens maga lehetne a paradicsom, de csak pár országban sikerült a népnek elérnie, hogy az éppen regnáló hatalom ne lopja el – nemcsak a jelenüket, hanem – az unokáik jövőjét is.

A második napon elindultunk autókkal dél felé, de nem jutottunk túl messzire, mert Szenegálban feltartóztattak a lázadók. 40 fokban, álltunk a kesudió meg a mangóerdő szélén, és már keselyűk köröztek felettünk, ami csak az első öt percben volt riasztó, a második órára már elég unalmassá vált. Amikor bementem a kesu-erdőbe pisilni, rezignáltan nézegettem, megérett-e már a dió, ha esetleg napokig ott kell dekkolnunk, lesz-e mit enni. Aztán a kalasnyikovos lázadók kaptak zsetont, elengedtek, és átértünk Bissau-Guineába. 

Iszonyatos volt a bűz, de a szagokhoz nagyon hamar hozzászokik az ember, és addigra már jártam a dakari piacon, ahol a szemünk láttára dolgoztak a cserzővargák. Kibelezett krokodilok, megnyúzott kígyók és egyéb hüllők tetemein girhes macskák ültek tort, a város szennyvize pedig pont a piac mellett hatalmas kloákaként ömlött bele az Atlanti-óceánba. A dakari gyerekek pedig ott fürödtek a vízben, a kecskék meg dugtak az utcán.

Bissau-Guineában tényleg leírhatatlan a szegénység. Egy kórház működött a fővárosban, ahol egy holland önkéntes orvos dolgozott. Gyógyszert néha kaptak valamilyen segélyszervezettől, de komolyabb műtéteket nem lehetett elvégezni. Az orvos elmondta, hogy a városban nincs csatornázás, és az esős évszak beköszöntével a szennyvíz hömpölyög az utcákon. Ilyenkor mindig felüti a fejét a kolera, és rengeteg gyerek meghal. A parlamentnek azonban impozáns volt az épülete, a helyi nagyurak itt is luxuskörülmények között élnek, ameddig puccsal meg nem döntik a hatalmukat. Ez benne van a pakliban. Épp előző évben lőtték szitává a korábbi elnököt. Az ország azonban messze van attól, hogy a nép a kezébe vegye a hatalmat. Az oktatás romokban, a média pedig állami kontroll alatt. 

Amikor visszaindulunk Lisszabonba, megkönnyebbülök, hogy Európában élek, ahol azért fizetünk adót, hogy a gyerekeink jó iskolákba járhassanak, ahol az orvosok rendes fizetést kapnak, és jól felszerelt kórházakban látják el a betegeket, és a regnáló hatalom nem szól bele abba, mi lesz este a híradóban, mert a sajtó szabad...

Homonnay Gergely

DTK is járt néhány hónappal ezelőtt ezen a vidéken, erről is olvashattok ITT egy beszámolót, sok-sok képpel.