Az előbb az erkélyem alatt egy román rendszámú autóból két román – egy férfi és egy nő – bőröndöket pakolt ki.

– Airbnb – gondoltam magamban. Jön a Sziget, ezek a románok meg beköltöznek a szép Magyar bauhaus-házunkba, amit igaz, hogy egy a neve alapján valami zsidó tervezhetett, de ettől most tekintsünk el nagyvonalúan.

A románok hoztak vagy öt bőröndöt.

– Vajon meddig akarnak ezek itt maradni, mert én egy hétre is csak egy kis hátizsákkal utazom, de különösképpen nem érdekelt: mindenki úgy nehezíti meg az életét, ahogy akarja, és süttettem tovább a tegnap kopaszra borotvált egészséges fejbőrömet a napon, majd kortyoltam egyet a brazil kávémba, amit tegnap vettem a közeli pláza holland székhelyű áruházlánc egyik Magyar üzletében, amikor a románok elkezdtek kiabálni. Egy harmadik román jött két szatyorral az utca végéről. Neki üvöltöztek.

– Na, még ez is – gondoltam, amikor erkélyem alatt megjelent az utca rezidens hajléktalanja, és elvonta a románokról a figyelmemet. Egyszer vittem le neki ruhákat. Kérges volt a keze, a hosszú körmei alatt feketéllett a kosz, a raszta haját első ránézésre évek óta nem mosta meg. Nem volt jó illata. Kerültem volna a vele való mindenféle testi érintkezést, de amikor a kezét nyújtotta, nem akartam megsérteni azzal, hogy az enyémet elhúzom. Kezet fogtunk, a szemébe néztem, ő mosolygott, a szürke ötven árnyalatában csillantak fel a fogai.

– Honnan lenne ennek a szerencsétlennek pénze fogorvosra? Lakcímkártyája sincs, amivel alkalmi munkán kívül más találhatna magának, tajkártyája sincs, egyáltalán, mi lesz vele, ha beteg lesz, hol látják el – futott át az agyamon akkor, de eszembe jutott, hogy a Moszkván télen szoktam látni mentősöket, és külföldről támogatott civil szervezetek önkénteseit, akik a fagyhalál elől szedik össze azokat, akik az utcán élnek. Nyilván meg van oldva ez a probléma is, mit foglalkozzam én ezzel. 

Közelgett a tél! Az utca hajléktalanjának szüksége volt meleg cuccokra, mert – mint elmondta – a hajléktalanszállóra nem szívesen megy, mivel meglopják.

– Nekem ez az életem – mutatott mosolyogva a koszlott hátizsákjára.

„Azt mondják, ha az ember kikerül az utcára, három hónap kell, hogy megízlelje a szabadság ízét, és utána már soha akar visszatérni a társadalomba.” – Ezt nem a hajléktalan mondta, hanem Gryllus Dorka pár hete egy interjú során, amikor a szabadúszásról kérdeztem. Mivel utálom visszahallgatni diktafonról az interjúkat, megtanultam, hogy a fontos mondatokat szó szerint tudjam idézni, és ez a mondat megmaradt. Már csak azért is, mert akkor már épp harmadik hónapja úsztam én is szabadon, és tanultam, milyen, amikor nem érkezik meg elsején reggel nyolckor a jó fizetés a számlára. De mégsem vágyom vissza az előző életembe.

A hajléktalan sem vágyakozott sehova, ő csak túl akarta élni a telet.

– Milyen jó illata van – szagolt bele az egyik volt pulóverembe. Az öblítő illatát érezte, nekem pedig eszembe jutott egy barátom, aki előtte az egyik külföldről támogatott civilszervezet, a Magyar Vöröskereszt ruhagyűjtő akciójára vitte el a ruháit, és megköszönték neki, hogy ezeket kimosva adta át. Nem mindenki szokta a gyűjtőpontokra leadott ruhákat kimosni, és – mint azóta a hajléktalanoktól megtudtam, nem mindegy, hova adja le az ember a ruhákat, mert a jobb darabok sokszor nem hozzájuk kerülnek, hanem a turkálókba. A külföldről támogatott civilszervezetet, a Magyar Vöröskeresztet a hajléktalanok megbízhatónak ítélték. Itt, Budán nem nagyon szeretik a hajléktalanokat. Zavarják az utcaképet.

– Mocskos állatok – sziszegte a múltkor egy idősebb nő a hátam mögött a holland székhelyű üzletlánc Magyar üzletében.

A pénztárnál álltunk sorba. Előttem egy hajléktalan férfi csoszogott görnyedten szakadt, koszos kabátjában. Két zsemlét vett, akciós párizsit és olcsó bort.

– Az ilyet miért engedik be ide. Hát itt nincs biztonsági őr? Alkoholra persze van pénze – sziszegte a nő gyűlölettel a hangjában. Éreztem a leheletét a tarkómon.

– Ha magának az utcán kellene élnie, nem kannás bort inna, hanem minimum szúrná magát – fordultam hátra. A nő levegőért kapkodott, majd pár „micsoda emberek vannak”, „botrány” és „hallatlan” hagyta el a száját. Én már akkor visszafogtam magam, nem akartam közbotrányt okozni, csak a pillantásommal próbáltam az asszony tudomására hozni, hogy hagyja abba. A „becsületben megöregedett” nyugdíjas asszonyság támogató tekinteteket keresett, de nem volt szerencséje, mert a háta mögött álló nő mosolyogva nézett rám. Megnyugodtam, és hogy még jobban felidegesítsem a mögöttem álló asszonyt, megkértem a hajléktalant, hogy engedje meg, hadd fizessem ki helyette – a bort is!

Az utca rezidens hajléktalanja is iszik. A múltkor az árnyékban ült egy fa alatt, olvasott, és ott volt előtte a lőre, de részegen még nem láttam. Amikor átadtam neki a ruhákat, akkor sem éreztem rajta alkoholt.

– Alsónadrágod nincs? – kérdezte. Tegezett. Alsógatyát szeretett volna, meg valami munkát. Egyiket sem tudtam neki adni. A szakadt fehérneműket kidobom. Másét soha nem venném fel, azt gondoltam, ő sem.

Most a románoktól tarhált. Nem tolakodóan, félénken megállt előttük, biztos éhes volt. A román nő kinézett a bőröndjei közül, benyúlt a kocsiba, és mosolyogva átnyújtott neki egy háromszögszendvicset. Az utca rezidens hajléktalanja már ment is tovább, de a szomszéd házig sem jutott. A románok kiabáltak neki angolul.

– Would you like to have these, too? – nyújtott át neki a román férfi még egy előrecsomagolt szendvicset, amit abból a szatyorból vett elő, amit a harmadik hozott.

Az utca rezidens hajléktalanja visszasomfordált a szendvicsért, majd megfordult, és véletlenül nekiütközött a Magyar parkolóőrnek.

– Nem látsz a szemedtől, te! – mondta neki a pakolóőr olyan hangsúllyal, hogy elszégyelltem magam.

A hajléktalan pedig szótlanul, megalázva csoszogott el jobbra.

Homonnay Gergely