Egy hely, ami lemaradt a Balatoni gasztrotérképről, de vétek lenne kihagyni

–

Mielőtt az étteremteszthez érnénk, mégiscsak tekerjünk vissza a történet legelejére. Az egész úgy kezdődött, hogy elmentem egy hosszú hétvégére kirándulni Zalacsányba. Nincs túl közel a parthoz, nincs is túl távol. Tökéletes arra, hogy akkor lépjen be az ember a balatoni nyüzsgésbe, amikor akar, és akkor vonuljon el, amikor neki ahhoz kedve van. A település sokkal inkább hasonlít egy osztrák tóparti városokhoz, mint a Balaton-parti üdülőfalvakhoz. Valószínűleg nem véletlenül, hiszen közel van a határhoz, és előszeretettel látogatják is a helyet külföldiek. Ez ugyanis már az északi part távolabb eső csücske, Hévíz után eggyel. 

A napokban sikerült egy olyan helyre eljutnom, ami a nemrégiben megjelent Balatoni Gasztrotérképen sincs rajta, pedig méltán megérdemelné. (A térképet nagyobb méretben az alábbi oldalon tekintheted meg.)

Megjegyzem, nem csoda, hogy nincs rajta, mert még én magam is alig találtam rá, ugyanis a balatoni zsibongástól messze, az Örvényeshegy fenyői között lapul meg. A hegy egy egészen pici utcából áll, házi méhészettel, háztáji állatokkal, hatalmas fákkal, mészfalú szálláshellyel – szóval igazi elvonulós vidéki cottage house-os hangulat fogadott ott. 

Örvényeshegy megvalósult utópiája egy olyan társadalomnak, ahol az emberek szeretnek jót enni és jól élni, ahol, ha kolbászból is van a kerítés, akkor az tuti fix, hogy háztáji.

Így telt hát teljes nyugalomban három napom, amelyben nem történt más, mint evés, ivás, kirándulás. Amikor pedig valamiféle mozgásjelleggel elindultam kirándulni, akkor is egy Gault&Millauban szereplő fogadóba botlottam.

Újságíróktól, étteremkritikusoktól szinte teljesen érintetlen hely. Az éttermet a felvidéki származású Eekhof Adriana, fogadósné nyitotta 2014-ben, abból a hiánypótló elgondolásból, hogy kerüljenek az asztalra a szezonális alapanyagok, eredeti ízek, természetes ízek, szép környezetben. A helyiek elbeszélésre szerint 2015-ben csatlakozott hozzá egy német származású séf, Berhard Lindemer, aki Michelin-csillagos éttermekben dolgozott korábban... Jött, látott és beleszeretett a tájba, majd lecövekelt a sátrával, és ebben az erdei fogadóban örömfőzésbe kezdett. Valószínű ez nagy eséllyel igaz, tekintve a Gault&Millau értékelésében elég jó pontot kapott. Kétszer is jártak náluk és egyből a 11 pontot kaptak, ami annyit takar, hogy ajánlják a szerkesztők a helyet. A maximálisan elérhető pontszám 20. Vajon mennyi esélye van az embernek arra, hogyha elindul egy Balaton-környéki erdőbe kirándulni, egy ilyen étterembe botoljon? Nulla. Na, jó, a hazai gasztroforradalom óta, úgy tűnik, egyre nagyobb...

Hímzett falvédős balatoni fogadó révén nem számítottam másra, mint az autentikus balatoni menüsorra. Rántott hekk, tejfölös lángos, palacsinta, Balaton. Nagyjából ezeket az ételeket képzelem magam elé, amikor beültem. Ehelyett ez fogadott:

„Gorgonzolasajtos rétes, egy kis vendégváró falat” – mondta a fogadósné. Majd érkezett az étlap, összesen nyolc választható, ételből állt, két leves, négy főétel, két desszert. Se több, se kevesebb. Ugyanis a szezon írja az étlapot, kevésbé diplomatikusan mondva: abból főznek, ami van. És milyen jól teszik! Majd jött a főétel: rozé kacsamell körtés-burgonyagratinnal.

A tálalás rusztikus, a körte finoman lazít a kacsahús tömörségén. Majd ezt követte a desszert: édes-boros körte, csokiöntettel. Az ételeken egyszerűen érződik, hogy ez már örömjáték. Ilyen az, ha egy szakács hobbiból főz, nem marketingcélok teljesítéséért. Utánozhatatlan.

A faházból az erdőre látni, a falakon csipketerítő, a polcokon petróleumlámpa, szódásszifon, antik kávédaráló és ludas porcelán. A sarokban halkan pattog a tűz, én pedig szürcsölöm a csalános limonádém, és magamban mosolygok, hogy nem hiszem el ezt a helyet. Azért tudnék enni még egy desszertet, de inkább elteszem a gyomrom holnapra.
Fizetés után azzal a kíváncsisággal mentem haza, hogy vajon a szakács mit kezdene egy pulykával, mit főzne eperszezonban, vagy vajon ő hogyan készíthet el egy egyszerű házi tyúkhúslevest. Teljes meggyőződéssel mondhatom, hogy a Farm Inn fogadóba minden jó érzésű gourmet-nek el kell egyszer mennie.

Szőcs Lilla

A képek a szerző tulajdonában vannak