–

Jó, hogy vagy nekem, hogy az anyukád lehetek.

Hogy reggel van kinek kikészíteni a ruhát, megcsinálni az uzsonnát.

Van kire rászólni, hogy siess, az iskolából el fogsz késni,

Ha hazajössz, megnézzük a leckét, és ha nem jó, újra fogod írni,

Sírsz, toporzékolsz, engem szidsz, de végül mégis meglesz.

Aztán ha leülök dolgozni, egy perc múlva már a nyomomban lihegsz, hirtelen nem találod a kisautót, ami eddig nem kellett, vagy magadra rántod a játékokat a polcról, és én szaladok kimenteni téged.

Fetrengsz a kanapén, anyu, mit játsszak, kérdezed, nincs semmi ötletem,

Én meg felmordulok, hogy fogalmam sincs, hagyjál békén.

És ha végre apával váltanék két szót, tuti, hogy egy perc múlva beleszólsz, elmondod, mi volt a mesében, amit láttál a tévében, mi meg nézünk rád egyre dühösebben, ezt mégis hogy képzeled.

Aztán elpityeredsz, óriási könnycseppek potyognak a konyhaasztalra, az arcod a kezedbe temeted, én meg átölellek, érzem a szuszogásod a mellemen, és arra gondolok, a nedves orrodtól az új pólóm foltos lesz.

Aztán arra, hogy előveszek egy zsepit, amit délután vettünk a drogériában,

És hogy milyen jó fej voltál akkor, amikor a csomagokat együtt cipelted velem.

Szeretem, ha munka után csatangolunk a városban.

Te hűséges vagy, neked akkor is kellek, amikor a világnak épp nem,

Cserébe hetente kétszer az edzőtermed előtti kispadon ücsöröghetek.

Otthon fogócskázunk a trambulinon, még akkor is, ha fáradt vagyok,

Este meg az asztalnál beszélgetünk egy jót.

Te kérdezel, én lehetek okos, máskor meg totál hülye,

Megtanítottad, hogy vannak dolgok, amiket másképp látsz már hatévesen, és bárhogy erőlködöm, te sem leszel tökéletes.

Mohó vagy, imádsz enni, és már van egy kis pocakod is, hiába jársz heti kétszer edzeni, és ha valamit nem fogalmazok meg elég pontosan, szereted kijavítani.

De akkora a szíved, hogy neked fáj a legjobban, amikor bántasz valakit,

És jó, hogy mindig örülsz, amikor délután érted megyek a suliba.

Köszönöm, hogy lehetek erős, hogy vigyázhatok rád,

Máskor meg az egyenlőség nevében bunyózhatunk a parkettán.

Köszönöm, hogy segítesz, tudjak magamon röhögni,

Ülsz az asztalnál, bugyborékolsz a szívószállal a szörpbe, én meg érzem, lilul a dühtől a fejem, de aztán rájövök, nincs sok értelme.

Vagy ha mégis pipa leszek, elviselsz akkor is, de elismered azt is, ha te vagy a rossz fej.

Megbocsátasz, ha tévedek, vagy igaztalant mondok,

Talán azt is tudod, nekem a legrosszabb ilyenkor.

Hidd el, próbálok jobb emberré válni.

Jó, hogy miattad érdemes ezért küzdeni, még akkor is, ha nem tudok tökéletes munkát végezni.

Köszönöm, hogy muszáj magamon kívül másra is figyelni, még akkor is, ha ez sokszor elég nehéz.

Köszönöm, hogy beosztod a napomat, és nem tudok csak a munkának élni.

Hogy érezhetem, van élet a teljesítményen kívül is,

Hogy egy kedves mosoly, egy ölelés mennyire sokat ér,

Hogy együtt elértük apánál azt, szeret itthon lenni,

Szereti a hangod, szereti, hogy néha nem lehet veled bírni,

Hogy tud veled hülyülni, lehet melletted újra gyerek, és próbálhat olyan apa lenni, aki nem volt neki sosem.

 

Próbálom érteni, csak átmeneti vendég vagy a házban,

Igyekszem majd emlékezni erre akkor is, ha már nem leszel itt.

De biztos, fájni fog, hogy már nem vagyok olyan fontos.

Felnősz, diktálod a tempót, és én leszek az, aki igazodik a szabályokhoz.

Nem lesz könnyű.

Nem lesz könnyű elfogadni, hogy ez nem jár alanyi jogon.

És nem könnyű elgondolni, hogy egyszer nem az lesz, ami most, hogy itt vagy nap mint nap, ez a világ legtermészetesebb dolga, amitől néha az ember csak szabadulna.

Ugrálsz a kanapén, nagyot reccsen, ahogy alul kettétörik a rugó.

A fürdőszobai bútoron örökre ott marad a rákent festék.

A lakásban a játékok folyton szétdobálva.

Nem beszélve a nadrágokról, amelyeket kifordítva, alsógatyával együtt ejtesz a padlóra.

Minden este szólni kell, tedd a tányérod a mosogatóba,

És ha berakod, akkor is úgy, hogy mindent át kell rendezni utána.

A kérések elszállnak a füled mellett, és nincs annál nehezebb, mint ágyba dugni téged.

Hiányozni fog mindez, ezért inkább leírom most, hogy emlékezzek akkor is, amikor majd haragszom, hogy már nem vagy velem, és úgy érzem, ritkán hívsz fel telefonon.

 Hidas Judit

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/MaKo-studio