Szentesi Éva: Köszi, hogy nem hagytátok

–

Anya ott volt

Az én történetem egyik nagyon fontos pillére az volt, hogy az anyám velem tudott lenni a legnehezebb időszakban. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy felköltözött hozzám fél évre Budapestre a kettőszázötven kilométerrel arrébb lévő, vidéki otthonából. Erre az időszakra jóformán kivette magát a munkából, felhasználta a szabadságait, és közösen kitalálták a főnökével, hogyan oldják meg a munkájának helyettesítését abban az időszakban. Persze sokszor előfordult, hogy mennie kellett, amikor olyan munkát végeztek épp, amihez kifejezetten az ő szaktudása volt szükséges (elektronikai műszerész egy túlnyomórészt férfiakat foglalkoztató cégnél, az anyám az egyetlen nő a terepen, csak az irodában dolgoznak nők náluk). Olyankor hazaszaladt, elvégezte a munkát, és rohant vissza hozzám. A kieső napokon itt is meg kellett oldani a helyettesítését; ekkor valamelyik barátnőm vagy a húgom jött, aki éppen ráért.

De azt tudnotok kell, hogy nekem abban a helyzetben anya volt a köldökzsinórom az élethez. Az ő lénye, a jelenléte kulcsszerepet töltött be a gyógyulásomban, és nagyon éreztem a hiányát, ha épp nem volt velem.

Az ember a legkiszolgáltatottabb helyzetben mégsem tud odabújni úgy máshoz, mint a saját anyjához, nem engedheti el magát annyira, mint amikor az anyja ott van. Ha ott volt, akkor képes voltam csak magamra figyelni.

Anya nem sírt

Anya jött, ment, intézkedett, takarított, kézben tartotta a folyamatokat, szervezte az eljutást a kezelésekre, megoldotta, hogy minden gördülékenyen menjen; kerekesszéket ki-bepakolni a kocsiba négyszer-hatszor vagy többször, ha vizsgálat is volt. Bevásárolni, főzni, elmosogatni, megint lemenni a boltba, mert most valami másmilyen ételt kívánok, és addig menni, amíg nem bukkant rá valahol. (Ez azért volt fontos, mert alig bírtam enni valamit, és nagy szó volt, ha megkívántam egy bizonyos ételt. Azt olyankor gyorsan be kellett szerezni, mert az evés nagy áldás egy negyven kilósra lefogyott szervezetnek.)

Éjjelente háromszor kellett ágyneműt húznia, pizsamát cserélnie. Az ágy végébe odakészítette lefekvés előtt a tiszta lepedőket, huzatokat meg pizsamát, és két óra nehézkes alvás után óramű pontossággal jött a nyöszörgős ébredés. Mindenem úszott a verejtékben, és nem maradhattam vizesen, mert ha a legyengült szervezetem megfázott volna reggelre, akkor az az egy megfázás a szétkemózott immunrendszeremmel halálos végkimenetelt is jelenthetett volna. Ez a nagyon intenzív verejtékezés pedig azt jelentette, hogy a szervezetem épp tisztítja magát, nemcsak a rengeteg méregtől, hanem a tumortól is. Áldásos, de rendkívül kellemetlen folyamat volt egyszerre. Nem sírom vissza. Ahogy anya sem sírt, soha.

És akkor ott voltak a hajnal négy órás időpontok. Az volt a mumus. Egyikünk se várta, mégis jött, mint a kéretlen betolakodó, aki nem akar elvinni semmit, de addig kínoz, amíg csak bír. Minden áldott éjjel, pontban négykor érkezett a tortúra: az a fokú fájdalom, amit nem csillapított gyógyszer, pedig bitang adagokat szedtem belőle, amíg csak bírta a gyomrom. Ilyenkor anya odarakta a tűzhelyre egy nagy lábosban forralni a vizet, bele a két kiló kamillát, közben rohant a fürdőbe, és engedte a szintén forró vizet a kádba. Aztán, ha megfőzte a virágokat, beleöntötte a kádba, engem beleemelt. Majd ott ült mellettem, párás volt a szemüvege, alig kapott levegőt a párától, de simogatta azt a részt, ahol a tumor volt. Csak ez csillapította a fájdalmat a csípőmben. 

Így mentek a napok. Fájdalom, nyöszörgés, fekvés, némaság, pici alvás, kis falatnyi katonák, kenyéren virslidarabka, tea, hányás, kocsi, döcögés a kátyúk miatt, kórház, sugár, visszadöcögés. Aztán alvás, picike, készülés az éjjeli rémálomra, a csuromvizes pizsamára, a háromszor átcserélt lepedőkre és a huzatokra. A gép folyton járt. Anya folyton teregetett. Amikor nem teregetett, akkor meg citromfagyiért szaladt, az hűtötte a kemóval átégetett mindenemet.

Fogalmam sincs, hogy éltük ezt túl. Hogy bírtuk ezt ki. Sokszor mondta, bárcsak át tudna venni egy kis fájdalmat, hogy tudjak egy picivel többet pihenni. De ezek a dolgok nem így működnek, meg amúgy is… fájt neki így is eléggé.

Ennyi nem elég

Bár a leírt soraimból nyilvánvaló, de azért elmondom még egyszer, mert sosem elég: nem verném most itt ennyire serényen a klaviatúrát, nem írtam volna meg azt a két könyvet, nem készülnék most a harmadikra, ha az anyám nincs mellettem. Egy sírhely lenne csak a nevemmel, rajta, hogy élt 1985-től 2015-ig, és béke poraira, meg a blablabla…

Azt is tudom, hogy átkozottul szerencsés vagyok, mert nem mindenkinek van arra lehetősége, hogy vele legyen az anyukája. Valakinek sajnos már nem is él az anyukája. Az enyém él. De, mondjuk, ez nem elég. Ennyire erősnek is kellett lennie. Sőt, még ez sem elég. Kellett hozzá, hogy támogassa őt a környezete a harcában a lányáért. A családja, a munkahelye – gondoljatok bele, sokan választani kényszerülnek egy ilyen helyzetben, és bizony akkor mi elég nagy szarban lettünk volna anyagilag. Anyagilag is. Akkor nem lett volna bioélelmiszer, speckó tápszer meg vegán citromfagyi...

Ebben is szerencsés vagyok. Tudom. Sose lehetek ezekért eléggé hálás annak a sok mindenkinek, akik nem engedték, hogy meghaljak. Köztük persze magamnak is. Szóval, köszi, hogy nem hagytátok!

Amikor jobban lettem, újra tudtam járni, és ki bírtam menni a konyhába, semmit nem találtam a helyén. Emlékszem, ahogy álltam ott, immár egyedül, erősödve, a saját lakásomban, és fogalmam sem volt róla, hogy mi, hol van. És emlékszem, ahogy elröhögtem magam. Boldogan és... felszabadultan. Mert rájöttem, hogy anyám átrendezte a lakást, amíg nem voltam magamnál…

Szentesi Éva

Ha lemaradtál volna korábbi cikkeinkről, melyek Éva gyógyulásnak történetéről szóltak, kattints az alábbi linkekre.