–

Valószínűleg semmi rendkívüli nem lesz ebben az írásban azok számára, akik jártak már akár egy szimpla iskolai sportversenyen. A magatartás-típusok, amit az úgynevezett „sportos szülők” képviselnek, valószínűleg nem helyzetspecifikusak, bár köztudott, hogy egy jó meccs képes kihozni a szélsőségeket az érintettekből. De ez a viselkedés – tartok tőle, hogy – a meccs előtt, és  a meccs után is jellemzi az érintetteket. Az egészséges lelkű gyermekeink simán túlélik, akármilyen hülyén viselkedik a felmenőjük a pálya szélén. Ha otthon is ugyanezt tapasztalják – az viszont nagyobb baj.

1. Az Ott Sem Vagyok-típus (O.S.V.)

Elfuvarozza a gyereket az eseményre, esetleg még a táskáját is segít bevinni az öltözőig, aztán a mobiljába temetkezve prüntyögi végig a meccset, esetleg újságot olvas a nézőtéren, néha felpillantva, tart-e még a meccs. Vagy a parkolóban a kocsiban ülve teszi ugyanezt. Nem érdekli, pontosan mi történik, nem kommunikál a többi szülővel, ő a megbízható fuvaros, akinek a mandátuma az oda-vissza szállításra szól.  Az adott sportág vagy rendezvény szabályait nem ismeri, és ha kiderülne, hogy valójában országos szabadkőműves találkozóra vitte a porontyát, akit éppen békaemberré próbálnak változtatni a színpadon, az se tűnne fel neki különösebben, „lényeg, hogy a gyerek jól érezze magát, meg hogy hatra hazaérjünk, mert akkor kezdődik a tévében az izé.”

2. Az Agytolulásos Nagyon Szülő (A.N.SZ.)

Ez – ugyebár – a másik véglet. Hangosan ordítva köszönget mindenkinek, hátba vágja az edzőt és/vagy tanárnőt, nemcsak beviszi a gyerek sporttáskáját az öltözőbe, de majdhogynem fel is öltözteti, sőt, ha poénból megkérnék, simán mezt húzna maga is. Az első perctől kezdve ordítva szurkol, ami nem lenne baj, ha ez nem jelentené nála automatikusan az ellenfél/játékvezető/másik iskola/másik tanár hangos gyalázását. Nem nagyon van olyan szófordulata színes káromkodás-készletünknek, amit oda nem illőnek érezne. Nehogy már ne biztathassam a srácot, HÁ’ EZ A SPORT LÉNYEGE, majd maguk fogják megmondani nekem, MENJÉL, RICSIKE, ADJÁL NEKI, OTT VAN, RÚGD MÁ' BE, AZ ÚRISTENEDET!! Nabazmeg, ki ez az idióta bíró? Természetesen tanácsot is ad (ordítva) az edző helyett, a meccsek közben és után pedig a folyosón magyarázza el (fennhangon) összeesküvés-elméletét a magyar oktatás, illetve a másik csapatban játszó gyerekek anyukáinak problémáiról. Az ő fia világbajnok lesz, ez nem kérdés, a környezete ellenben idióta és ellenséges balfaszok sűrű erdeje, amin persze át fogunk vágni – magyarázza, míg lesütött szemű, vörös fejű gyermekét hóna alá csapva távozik a meccs után.

3. A Hideg Elemző (H.E.)

Bizonyos értelemben még rosszabb. Az A.N.Sz ugyan kibírhatatlan bunkó tud lenni, de szívvel-lélekkel éli meg saját egykori kudarcainak remélt kompenzációját, a H.E. ellenben semmit nem él át a rideg mindentudás érzéketlen elefántcsonttornyában, csak azt, hogy a gyerek valamit (mindent) rosszul csinál. És ezt azonnal tudtára kell hozni, mert a világ a pragmatikus könyörteleneké. Így aztán a még át sem öltözött, könnyes arcú vagy csak hullafáradt gyereknek ott helyben, a folyosón vagy a csarnok/pálya mellett nekiáll elmagyarázni, mennyire ügyetlen és buta megoldásokat választott. Az A.N.Sz-szel ellentétben ő nem ordít, de ez sem jobb, sőt. Lehajolva a sráchoz, a legidiótább pedellus stílusában sziszegi az arcába, hogy „nem megbeszéltük ezerszer, mire erre figyelj? Megint hülye voltál, Ricsike. Nem voltál hülye? Nézz rám. Nézz rám! Hülye voltál vagy nem?” Mit tehet szegény gyerek, persze hogy elismeri: hülye volt, azt is elismerné, hogy Soros György fizette le két migránssal együtt, hogy adja el a meccset, csak hagyják már békén. Persze a H.E. nem lesz boldogabb attól, hogy neki lett igaza, mert ez eleve nyilvánvaló volt.

4. Az Aggódó Anyuka Apuka (A.A.A.)

Lehet nő és férfi is (ellentétben a fenti három férfitípussal), egyformán nevetségesen áll neki: az A.A.A. már a meccsre menet biztos benne, hogy VALAMI rosszul fog elsülni, sőt, az egész rendezvény rosszul lett megszervezve, mert mindenki hülye. Aggódása egyéni szociális probléma lenne, ha mindezt már jó előre nem zúdítaná a gyerek nyakába, természetesen hangosan sápítozva. Halmozottan súlyos eset, amikor valóban mindkét szülő benne van a dologban, és egymás szájába adják a károgást, miközben Ricsike a hátsó ülésen szívesebben hallana valami biztatást, buzdítást. Mire kiszállnak a kocsiból, a kedve is elmegy az egésztől, pedig a java csak ezután jön, merthogy az öltöző beosztásától a meccsek időrendjéig mindennel probléma van, de A.A.A nem akar beleszólni a dolgokba, csak megjegyzi: „ez így nem lesz jó”. Ezek után szurkolás helyett is csak a kezét tördeli, érzi ő, hogy baj lesz ebből a nagy fel-alá rohangálásból a pályán, végül megkönnyebbülten veszi tudomásul, hogy a sok dilettáns intézkedés ellenére ivadéka minden testrésze és lelki egyensúlya is helyén maradt. De azért hazafelé máris elkezd aggódni a következő meccs miatt.

Persze, adódik a kérdés: milyen a jó sportszülő? Amellett, hogy a fentiek ellentéte, tehát laza, csak annyira ideges és elfogult, amennyire egy gyerekéért szurkoló ember mindig az, és nem veszi túl komolyan az egész eseményt: szűkszavúan is képes mindent elmondani. Gyermekünk akár feldobva, akár elkeseredve, fáradtan, mérgesen, flegmán vagy túlpörögve jön le a pályáról, a legtöbb és a legkevesebb, amit mondhatunk neki: – Gratulálok, büszke vagyok rád! És aztán, ha muszáj, megnézhetjük a végeredményt is.

Somos Ákos

A kép A szív bajnokai (Alcon Entertainment, 2009) című filmből van, amelyben Sandra Bullock egy olyan anyukát alakít (megtörtént események alapján), aki örökbefogadott fiát sikeres focistává nevel. Filmbeli alakításáért Bullock Oscar-díjat kapott.