Értékes, mégsem maradhat

Rögtön világos volt, hogy ezt nem tudja egyedül végigcsinálni, szüksége van az én segítségemre is. Egy egész évet szántunk az eladásra és a költözésre, első fázisként pedig két hónapja minden második szombat azzal telik, hogy reggeltől estig a szüleim negyven közös évének tárgyait válogatjuk. Egy élet emlékei ítéltetnek meg: szemétbe, ajándékba, eladásra... vagy az új otthonba kerülnek-e. Elsőre a legnehezebbel kezdtük, apám dolgozószobájával. Hiába halt meg már nyolc éve, a ruháin kívül a tárgyainak java érintetlen, a mindennapok szerves része maradt. Ha valamelyik unoka elemet keresett a játékába, természetes mozdulattal nyúltunk a fiókba, és túrtuk arrébb az ugyanitt tartott fekete bőr mappát, amit mindenhova vitt magával. A tárgyai nem szomorúsággal töltöttek el bennünket, inkább természetes volt, hogy ott vannak, mert így ő is ott maradt ezekben velünk. Most azonban vízválasztóhoz értünk. A nagyból a kisebbe költözni azt jelenti, hogy rengeteg mindentől meg kell válni. Ezért hát egy ideje a szombatjaink – az egyhangú szelektálás órái mellett – nevetéssel és sírással telnek.

Veszélyes hulladék

Néha pedig sírva nevetünk. Édesapám betegségének papíron lefektetett bizonyítékai – a kórházi leletek – egy vaskos mappában élték túl épp nyolc évvel a beteget. Válogatom a papírokat, szürreális most olvasni újra a sorokat, foszlányokat. „Diversiculum, beszűrődés, saját felelősségére, zárójelentés”. A papírok mellett röntgenfotók: foltokkal, még nagyobb foltokkal, mindenhol foltokkal. Tanácstalanul nézek a lábamnál halmozódó három kupacra; fajták szerint válogatjuk a hulladékot. „Mama, gyere már – kiabálok az emeletre, ahol ő a könyveket válogatja –, szerinted a rákos leletek minek számítanak, hova dobjam őket?” Lejön, nézünk egymásra és a leletekre felváltva. „Te, szerintem ennek minden szempontból itt a helye” – és egy mozdulattal a veszélyes hulladék kupacába hajítom a fotópapírt a daganatokkal. Ha pedig már lerángattam az emeletről, mutatom neki a csálé szemüveget, amit a fiók alján találtam, mi legyen vele. „Édes Istenem, a szemüveg! Hisz ebben vágták pofán apádat! – mosolyog kedvesen az anyám, én meg nem bírom ki röhögés nélkül. Eszméletlen.

Nosztalgiával őrizget egy törött szemüveget, csak azért, mert abban volt apám, amikor megverték.

Röhög ő is, és megöleljük egymást, a lábunknál apám szemüvege és leletei vigyorogva csóválják a fejüket.

Adjuk el

„Apád mindig mondta, ha egyszer meghal, engem megesz a kosz, a szemét” – mondogatja anyukám, mert kettejük közül apám volt a pedáns. Persze sem a kosz, sem a szemét nem kap esélyt, mert itt vagyok én, apám földi helytartója, aki halála után talált rá a pedantéria örömeire. Most szegény anyámon van módom gyakorlatozni, jótékony segítségnyújtásnak álcázva új hobbimat. Szükség is van most erre, mert habár apám a rend feltétlen híve volt, de ember legyen a talpán, aki örökségét, aki a sokféle gyűjteményét képes uralni. Antik órák, teásdobozok, régi sámfák színesre festve, újraértelmezve, régi rádiók... és még ki tudja hányféle halmaz, amiknek a metszete újabb tárgyak gyűjtésére adott okot. A szüleim nemcsak egymásba, a tárgyakba is menthetetlenül szerelmesek voltak. Közös negyven évük útja, utazásaik a szépnek ítélt objektumok végeláthatatlan sorát sodorta velük mostanáig, és ezek egy része a maga földhöz ragadt módján még ma is értékes. Mi az, amitől semmiképp nem lehet megválni, mert anyám köré nőtt auraként, és ha leműtjük róla, meghal mindkettő? Mit teszünk tényleg pénzzé, amit tovább élvezhet, mondjuk, egy barcelonai utazásba fektetve? Ezek a szombati kérdések átkozottul nehezek, küzdünk velük. Néha kicsit későbbre halasztjuk a döntést, hátha akkor nem fáj annyira.

Göncök ajándékba

Aztán ott vannak a ruhák. A zseniális stílusikon anyám megpróbált távol tartani a gardróbjától, és volt képe azt állítani, hogy a göncökre nem érdemes időt szánni, ő azt már alaposan átszortírozta nélkülem. Na, persze! Egy óra munka után a háló padlóján hatalmas kupac díszeleg, és végre felhőtlenül nevetünk, felváltva rohanunk a vécére, hogy ne pisiljünk be. „Figyelj már, most számoltam meg, 12 pliszírozott szoknyád van. Ez azt jelenti, hogy két hétig mindennap másikat vehetnél fel!” – mondom. „Nem baj – válaszol dacosan, majd kicsit gondolkozik, és hozzáteszi – na, jó, szerintem az a fekete jó lenne a Szentesinek, azt viheted.” A nyolc párducmintás szoknya közül kettőt felajánl Fiala Borcsának, aki nagy ocelot-rajongó, majd egy rozsdabarna kardigánt a kezében tartva úgy dönt, ez jól fog állni a vörös hajú Zimre Zsuzsának, „tudod, a nőnek, aki tyúkokat nevel.” Van, ami még nehezebben megy. Amikor nagyjából a huszadik vászontunikáról állítja, hogy azt nem dobhatom ki, mert ő azt kapja fel kánikulai napokon, felhorgadok: „Ne is haragudj, de a Szaharában sincsen annyi kánikulai nap, ahány otthonka itt megmenekült. Azonnal add ide azt a zöldet, ami a kezedben van!”

Rángatjuk a ruhát, görnyedezve potyog a könnyünk, és elfelejtjük, mit is csinálunk.

Az anyukám elköltözik. Egy olyan lakásba, ahonnan nem fog már költözni. Maga mögött hagyja a papám utolsó óráit a hálószobában, a kisfiam első lépéseit a kertben, a szerdai pizzáinkat a konyhában, a veszekedős családi szülinapokat az étkezőben. Ahova megy, ott sosem volt, sosem lesz az apukám, a sírós gyerekeink csecsemő korukban, a lexikonok sokasága, amiből a házit böngésztük gyerekkorunkban. Ideértünk, itt állunk most, az idő egyszerre rohan... és mégis megáll egy pillanatra a kedvünkért.

 Kárpáti Judit