Az ember szívébe írt emlék

Kétszintes házban laktunk akkoriban. A szüleim gazdák voltak, apám Mihály, anyám Sári. Senkinek nem volt akkora háza a faluban, mint nekünk. Mindegyik porta egy nagy házból állott, s egy másikból, a kis házból, ebben laktak. A másik házban a tisztaszoba. Jobbról Szabó István lakott három fiával. Jó gazda volt, mint apámék. Volt ökre, marhája, mangalicája, abból állt a gazdaság. Eladta a jószágot a vásárokon, és beforgatta a pénzt valami másba. Tudtak élni. Balról meg lakott özvegy Molnárné. Elvitte az urát a tüdőgyulladás, és rajta maradt a nyomorék lánya... meg az adósság. Hiába akart udvarlót szerezni, egy se került a lányának, pedig mindig kerítőt játszott, s addig kerítősködött, míg maga ment férjhez. Ki kellett valahogy evickélni a szegénységből. A jegyző elvette. Nem illettek össze, a jegyző tíz évvel fiatalabb volt, s hogy mit evett Molnárnén, csak az isten tudja… Meg a Molnárné lánya, mert az pótolta, amit az anyja nem csinált. De ezt mi nem tudhatjuk pontosan, nem is ránk tartozik, csak az emberek olyanok, hogy amikor nincs a kezük alatt sok munka, akkor összehajolnak, és mindenfélét beszélnek. Mariék laktak velünk szemben. Nagy barátnők voltunk, együtt jártunk bálokba, meg támogatott a szomorúságban, ha kellett. Jó szándék volt benne, nem úgy, mint a többiekben. Később ő is felkerült városra, mint én. Én a katedrára, ő a cukorgyárba. Nem kínlódik ő a könyvvel, megmondta, nem való az neki.

Volt nekem egy nagy szerelmem, Tóth Lajos. Akit soha nem felejtettem el. Akinek lehettem volna felesége, ha szeretett volna egy kicsit is az anyja, de bennem az anyja nem látott jövőt. Meg ha a fia nem szédített volna egy másik lányt is még mellettem. És aki összetörte a szívemet. Meg a fiatalságomat. Aki miatt tatus lett az én férjem, az áldott jó ember, és nem ő, a gaz. Ennek ellenére...

Úgy van az, tudod, ha az ember szívébe beleíródik valaki, nem lehet azt elfelejteni, hiába már asszony, hiába van a lába körül csimpaszkodó gyerek, akkor is ott zuborog az emléke, éjszakánként néha sistereg. Az emlék, amitől megszépülünk egy kicsit, amikor kinézünk a rántás kavarása közben az ablakon...

Nyáron történt minden. Életem legszebb és legkeservesebb nyarában.

Július volt

A július fakóra festi az eget is, a földet is. Hosszú sorokban sárgállik a búza, Péter-Pálkor már pereg a szeme, lehet lassan aratni. Ki is adják a vezényszót holnapra, gyűlhetnek ki a határba, már bizsereg az emberek markában a munka. Meg a talpukban. Este van, mikor hosszú sorokban szétszóródva ballag haza ember is, állat is. Csontos vállukon kasza nyugszik, ahogy ballagnak, s a várható termésről szólnak. Az asszonyok várják a kapuban őket. Az embereiknek vizet töltenek a mosdótálakba, hadd fürödjék le a poros napot.

– Ez a nap is eltelt. Sokáig voltál odakünn. A kukoricás hogy áll? – kérdi Varga Sári, és megsimogatja urának ébenfekete haját.

– Nem valami fényes – morogja Mihály, miközben a vacsorát kanalazza. Aztán a lányáról kérdez: – Rozi? Rozi hol van?

– Odafönn, tán már alszik is. Valami bánata van, mert nem szólt ma egy szót se, de nem tudtam kihúzni belőle semmit. Hanem Mari volt itt, azzal pusmogtak – válaszolja a felesége – Miért kérded?

– Úgy csak – vonja meg a vállát az ura, de nem mondja meg, miért.

Beszélték a szántáson, hogy Tóth Lajos Gizihez is jár, nem csak az ő lányához, a Rozihoz. Már négyszer volt, és az csakugyan jelent valamit. Gizi nagydarab, puha lány, folyton nevet mindenen. Látszik a szép, fehér foga. Meg a válla, mert mindig úgy rendezi, hogy az is lássék kicsit. Mindenki leszakít róla valamit, mindenki megfogdossa. Az anyja a városi urakra takarít, főz, feljár hozzájuk hetenként háromszor, s vele a lány is. Meg a lakodalmakba is ő főz, mert jól főz.  Hanem hát a Lajos eszik a Gizin valamit, kicsit többet eszik, mint a többiek. És az ő lányán is, az a baj. A lánya meg  bolondul a Lajosért.

Már csakugyan az ágyában van, ahogy az anyja mondta, de nem alszik, hanem a holnapon töpreng. Azon minden eldől majd, mi lesz ezután. Ott lesz ő is meg Gizi is az aratóban. Eldől, kit fog szeretni a Lajos, mert kettőt nem lehet sokáig, s hát az aratás az olyan, hogy akkor szokták kiszemelni a fiúk, kivel házasodnak meg télen, mert munka közben mindenki elfeledkezik magáról, ilyenkor lehet látni, ki szorgos és ki nem. Ki való feleségnek.

Másnap hajnalban mindenki megy a határba. Még az ingük alatt van az éjszakai derengés, az álmok puhasága a hajukban, ahogy mennek, de már csattog a jókedv az utakon, mint az ostor. Beállnak a sorokba dolgozni, s úgy intéződik, hogy minden sorba annyi fiú jusson, ahány leány. Hajladoznak, mint a pipacsok, úgy dolgoznak a lányok. Lajos is megérkezik, látja Rozi a szeme sarkából, s beáll a háta mögé dolgozni. Az ő háta mögé, s nem a Giziéhez – jegyzi meg magában örülve. Nézelődik egyre Rozi felé, de sehogy se tudja elkapni a pillantását, pedig hogy akarja, hogy áhítozik utána. Az szemlesütve dolgozik most, konokul. Nem beszél vele, eldöntötte magában. Nem fogja magát kinevettetni ezzel az emberrel. Juszt se. Úgyis elmegy jövő ősztől Enyedre tanulni, s majd elfelejti ezt a kóklert, majd kap mást, különbet ennél. Más élete lesz. Úgy lesz, semmi kétség.

– Hanem aztán mégis sikerül egy kicsit összenézni – meséli Anyus. – Még azt is elnéztem neki, hogy csélcsap, és Gizivel ténfergett. Meg még ki tudja, mit. Akkor csak körülöttem forgott, pedig Gizi is ott volt, de mégiscsak én kellettem neki. Nem az a céda. Már három éve megakadt egymáson a szemünk, de sokat játszottunk, mint macska az egérrel. Büszke lány voltam, nem az a bújós fajta, ilyen volt anyám is apámmal. Anyám ritkán bújt, ritkán nevetett. Én is olyan voltam hát, tartózkodó, még ha olvadtam is utána titokban, de ki nem mutattam volna az istennek se.

Szaladjon csak utánam! Hogy ha majd az övé leszek egyszer, jobban becsüljön. Azért vigyáztam a játszással is, el ne veszítsem, mert azt ugyan nem lett volna jó, így mindig hagytam vágyakoznivalót.

Lajos és Rozi

Mari már ott van Rozinál, ketten pusmognak a szekrénynél az esti bálról.

–  Lajos is ott lesz! – mondja Mari, és a lányra sandít.

– Nem érdekel! – csattan fel Rozi, pedig dehogynem érdekelte, a szíve majd’ kiugrik. Az a hideg szíve, ahogy Lajos mondta a múltkor. Mert nem adja ő magát, jaj, dehogy adja, hogy az is csak olyan legyen, mint Gizi, még mit nem. Inkább meghal. Pedig kéne neki a fiú, nagyon is. Majd meglátjuk – gondolja, és sóhajt egyet magában. Marival megy a bálra, a lányok csapatostul járnak, nincs már senkinek ideje gárdedámoskodni. Nagyobb is a szabadság a csókra. 

Meg a kutrikálásra a csűr mellett – így beszéli Anyus, és halkan nevet magában, aztán hozzáteszi – gyorsabban haladnak úgy a dolgok.

Lázasan készülődik, felveszi a pántos blúzt, és hint magára az anyja kölnijéből egy kicsit. Az anyja meg észreveszi, aggódva néz utána, ahogy beleszimatol a levegőbe.

A bálon ott van minden lány, aki férjhez akar menni. Beleszédülnek a táncba, találgatják, ki lesz télen az első menyasszony. Ahogy kitalálják, beleborzong a hátuk. Mert aki nyáron együtt van, az nem biztos, hogy télen össze is házasodik. Aki szegényebb, az szegényebbhez megy, de a vagyont soha nem kisebbítik. Meg aztán mindenkinek van a házasság előtt fölszámolnivalója. Meg siratnivalója, kiváltképp a lányoknak.

Lajos elkapja Rozit a derekánál, és vele táncol egész este. A leány meg forrón bújik oda a vállához, nincs is kétség már semmi felől, övé már a fiú, pukkadozhat a másik, úgy maradt hoppon. Kedvesen a keze alá simul. Maradósan.

Így telik a nyár, szerelemben. Mindenki meg van győződve róla, hogy még a télen összeházasodnak. Nem így a Lajos anyja. Ő nem nézi jó szemmel az egészet. Egyszer ketten vannak a fiával a konyhában.

– Hallod-e, fiam! – szól az anyja. – Én nem sok dolgot tudok ezen a világon. De azt tudom, hogy Rozi nem hozzád való. Ő túl okos lány hozzád. Te Rozi mellett csak napszámos leszel mindig az apja földjén, nem vár rád nagy élet. De Gizinek az anyja városra járatos, s te ott kaphatsz tisztes állást, kikeveredhetsz ebből a falusi életből. Úgy eszedbe véssed, én csak Gizit kontyolom fel. Rozit hiába hozod nekem.

– Úgy – mondja Lajos, és elmegy a kedve az egésztől. Ott hagyja a vacsorát megdermedve... és elmegy aludni. Aludna, ha tudna, de csak forgolódik reggelig. Már megkérte a Rozi kezét, már mondta, hazaviszi felkontyolni. Mert a felkontyolás nagyon fontos dolog. Attól lesz a leány asszony. Fontosabb, mint egy megkötött esküvő.

– Lajos nem vitt haza magához felkontyoltatni – meséli Anyus, és könnybe lábad a szeme. Úgy maradtam, pedig azt ígérte, hogy a szüreti bál után...

Késő ősz lett

Belepte a zúzmara a határt. Csuda hideg volt, az emberek abbahagytak minden munkát, leültek egy kicsit. Néztek bele a fagyásba, aztán ki-ki bement a maga házába meghúzódni a kályha mellett. Aki tehette, bükkfával fűtött, amit az erdőről hozatott, s megteltek a konyhák savanykás, nehézkes szaggal. De kellemes szaggal. A szegényebbek csutkával meg szalmás ganéval, de ettől olyan büdös lett, olyan keserű, hogy az ember azonnal fordult ki az udvarra.

Az asszonyok mentek egymáshoz szomszédolni. Az emberek ellátták az állatokat, és összegyűltek esténként kocsmázni. Előkerültek a történetek, tavalyiak s tavalyelőttiek, leporolták, hozzátoldottak, de elvenni soha nem vettek el belőle. De nem csak adomákat susogtak néhányan. Rozi mintha kicsit sápadtabb lenne. Valami nincsen rendjén körülötte. Lajost meg nem látni napokig. Nem kérte meg Lajos, és ez nagy baj. Rozi határozottan másképp fest. Lehet, hogy állapotos? Ha ugyan tényleg az, akkor jó volna inkább őt felkontyolni, nem a Gizit. Hogy ne maradjanak már szégyenben, kiváltképp a lány. De ezt csak suttogták, soha nem mondták ki hangosan, és csak szűk körben, néhány asszony. A férfiak nem tudtak róla, még Lajos se. Mintha attól féltek volna, hogy a hangos beszédtől visszavonhatatlanul és mágikusan elevenné válik, amit kitaláltak asszonyi eszükkel, maradt hát a dolog maguk között. Ami meglehetősen ritka, be kell vallani.

Nagy csend van Rozi háza körül. Sári is csak behúzott nyakkal közlekedik, sietősen. Meg a szelíd ura, nehogy megállítsa őket valaki kérdezősködésre. Míg ki nem eszelnek valamit, legalább addig. Már tudja ő is, ami bizonyos. Valamelyik este feküdtek a takaró alatt. És akkor belesuttogta Rozi a sötétbe:

– Anyám... baj van...

Jött néhány asszony, tanakodtak a konyha közepén, köztük ült Rozi. Mit lehetne tenni. Ki van sírva erősen a szeme, nem sokat alszik mostanában. Lajos nem kéri meg, a Gizit veszi el csakugyan. Ő meg ott marad a szégyenében, jaj, istenem, mi lesz, vége az életének. Megy, s menten beleugrik a Szamosba. Felhördülnek az asszonyok, akik Lajosnál jártak, mert tudja már Lajos is. Meg az anyja, de az megtagadja a kontyfelkötést.

Nem kell neki Rozi egy napra se. Nem haragszik ő reá, csak egyszerűen nem kell. Pedig ha csak egy napra is kontyolná, már minden rendben lenne.

Megmondta a múltkor a fiának, hagyja már, ne járjon annyit ott az esze. Meg az egyebe se. A Lajos meg csak tátog, mint a sült hal. Mi legyen, mi legyen? Nem is azon bajolnak, hogy Rozi úgy maradt, ahogy nem kéne, hanem azon, hogy Lajos nem viszi haza legalább felkontyolni, ha csak egy napra. Mert úgy már mindjárt másképp volna, lehetne hova tenni. Tiszta ügy lenne. De így? Mert így hova sorolják Rozit? Se hajadon, se asszony. Milyen ruhát hordjon? Lánynak valót? Vagy amit az asszonyok szoktak? Mindennek megvan a maga rendje, a dolgok sorba vannak, nem lehet csak úgy átugorni őket, és kontyolás nélkül nem lehet egy lányból asszony, de aki megesett, az már nem lány többé. A végén egészen megzavarodtak.

– Vágjátok le vállig a haját – javasolta okosan Molnárné, mert az nem bírta ki, hogy ne legyen ott, s mintha ez lett volna a legégetőbb baj, amit meg kell oldani.

Az anyjának volt jobb dolga is, mint a haja állásán gondolkodni. Pártolásba vette a lányát, s az urával tanácskozott. Hideg fejjel ültek az asztalnál, beszélgettek este.

Aztán megszólalt az apja.

– Rozi! Gyere csak!

Mert már lefeküdt, nem volt kedve a naphoz. Sápadt, mint a holdvilág.

– Itt van ez a Szabó szomszédunk. Jó gazda, s a fiai is ügyesek, de kiváltképp a legkisebb, Géza. Az anyád a többit elrendezi.

Ennyi csak. Elrendezték hát a sorsát egy perc alatt. Egyebet nem is mondott, de a szemében jóság volt. Nem az ő tiszte a lelkét ápolni, az maradjon az anyjának. Az anyja pedig ezekben a napokban nem sokat volt otthon. Folyton járt-kelt, intézte a dolgokat. Amit tudott. Ment egyik este titokban Bözséhez, a bábaasszonyhoz. Tudott az sokat, fogalma volt életről és halálról. Az utóbbi ügyén kereste, mert ezt is megbeszélték. Hiába, na, inkább ez, mint ennek a fudri lánynak kettétörjön az élete.

A kezébe nyomott valami port, ezt kell megáztatni, majd főzni vízbe, s meginni, de csak módjával, csak éppen egy csipetet, nehogy odahaljon az anya is.

Addig-addig ügyeskedtek, míg elcsinálták a gyereket. Soha nem volt olyan szomorú a nap, olyan szürke, mint akkor, és soha volt olyan sötét az éjszaka.

– Gyere ide, lelkem – szólt az anyja, s összebújtak csendben. Másnaptól a dolgok ezen részével többé nem foglalkoztak. Nem szívtelenségből, hanem azért, mert szalad az idő, meg kell tervezni mindent.

Az élet nem attól lesz jó, hogy csak könnyű dolgok történnek benne, hanem attól, hogyan simítja el az ember a rosszat.

Folytatása következik. 

Mágori Eszter

Olvasd el Eszter és Anyuska történetének első két részét is! Katt IDE és IDE!

Kép: iStock by Getty Images