Egy nagy bőröndöm van csupán, és még egy kicsi, amivel három nap múlva megérkezem.

Három nap. Ennyi időt kértem az átgondolására, újratervezésre, de leginkább magamra. Merengtem a szobám mélyén, néma tétovasággal rakosgattam az apró dolgokat. Már semmi fontosba nem fogtam bele. És inkább csak imádkoztam, hogy Isten adjon annyi erőt, amennyivel mindezt elbírom majd. Aztán egy utolsó nagyot sétáljak még a zenélő szökőkútnál, kis utcácskákon, kirakatok között. Még egy kicsit üljek a kedvenc kávézómban, kedves, fiatal, vidám ismerőseim között. Egy kicsit fújja a hajamat a szél, hadd legyek még utoljára szabad.

Kinézek a nagy ablakon, az elhaladó villamosokat, a sárga taxisort, a várakozó embereket, a piarista templom kopottas zsalugátereit. Szelíd, délutáni fény vetül a toronyra. Egy kicsit félek. Kinyitom, majd becsukom a szekrényem ajtaját, föl-alá járkálok. Vajon mit vigyek magammal, és mennyit hagyjak itt a ruháimból, a könyveimből, a lelkemből?

Azon gondolkodom, milyen lesz egy idegen asszony ágya mellett? Idegen ágyban aludni. Idegen reggelre ébredni. Egy más életben élni, amikor még a sajátomban is olyan nehéz. Vajon elég vagyok én a feladathoz?

Az, hogy jó-e, ami elé nézek, meg sem fordult a fejemben. Teljes bizonyossággal tudtam, hogy némely utakra rá kell lépni, amit kínál az élet. Aztán, amikor az autóban ülök már a bőröndömmel együtt, kaptatva fel a dombra, torokszorító érzés kerít hatalmába: vajon hogyan lesz ezután? És meddig leszünk együtt? Egy család engem vár, hogy megosszák velem az életüket, és tudtam, ez mindkét részről abszolút önfeladás. Az öregotthonnak pontos munkamenete van: napi nyolc-kilenc óra beosztva, de műszak végén levetem a nővérkeruhámat, kilépek a kapun, és ott vagyok a kinti életben. Itt élnem is kell majd. Nincs levetett ruha, amit a szekrénybe akasztok és hazamegyek, se vége, se hossza nem lesz, kinti élet sincs, csak az egyetlen, benti jelenvalóság.

Dobogó szívvel nyitok be a házba. Már várnak rám, kedvesen hellyel kínáljak.

– Fújd ki magad – szól figyelmesen az Öreg.

Pont úgy mondja, mintha hazaérkeztem volna. Egy darabig nézzük egymást, nemcsak zavarodottságunkban, de mintha akkor lett volna bizonyos, hogy ez most mindannyiunkkal megtörténik. Aztán a szobába vezet, ahol Anyuska pihen. Nagy cserépkályha van benne, a cserépkályhán langyos, megülepedett kamillatea. Ahogy párolog, úgy fest nyomot a findzsa szélére. Kamillateának mindig kell lenni, és mindig langyos kell, hogy legyen, ez nagyon fontos. Ezt issza Anyus. Hogy zsigerből utálja, ezt csak később tudom meg, amikor elzavar vele, hogy a nyakamba önti, ha még egyszer meg akarom kínálni az Öreg rendelkezése szerint (Csak az Öreg meg ne tudja...). Míves, faragott könyvespolcok, rajtuk lexikonok, szótárak, útikönyvek. Egy asztal, csipketerítővel, rajta tálca, azon gyógyszerek. (És hideg kamillatea. Mert mindig lennie kell hideg kamillateának is, ez életbevágóan fontos).

Tölgyfa szekrény. Nyikorog, ahogy komótosan kinyitja nekem.

– Ebbe pakolj, gyere csak! – szól a sürgető utasítás.

Kicsit hátrább lépek, és végignézek a soron. Öt polc megrakva élére vasalt, kikeményített, hófehér terítőkkel, lepedőkkel, ágyneműkkel. A legalsó polcon gondosan összehajtott fekete ünneplőruhák. A temetési öltözet – mondja az Öreg, és végigsimítja rajta a kezét – az enyém és a feleségemé is. Így szokták ezek az öregek, mindenről gondoskodni, nemcsak a máról, de azon túlról is. Két polc üresen tátong, rám vár.

Ahogy bepakolom a színes rongyaimat, úgy legyint nyakon az érzés, hogy arcátlan betolakodó vagyok ebben a finom, makulátlan csipkevilágban.

Anyuskára sandítok, ő meg egykedvűen néz a szeme sarkából, látszólag érdektelenül. Mintha ott se lennék, nem akar tudomást venni rólam. Ebédidő van már, amikor kettesben maradunk. Étellel kínálom, apró falatokban. Megkorhol.

– Ne etess ilyen gyorsan! Türelmetlen vagy, menj vissza oda, ahonnan jöttél!

– Nem is azért jöttem, hogy kokettáljunk! – válaszolom csípősen, majd alábbhagy a hirtelen haragom – mennék én, ha talpra állítom, megyek is... menten összepakolok, csak egy üdvözlőlapot lát tőlem, azt is évenként egyszer – és mosolygok, de ő nem mosolyog vissza rám.

Meglepődve néz. Nem szól semmit, csak engedelmesen tűri, hogy etessem, ültessem, megigazítsam a feje alatt a párnákat. Nem szól aznap, és másnap sem, napokig ülünk a szótlanságban. Nekem sokkal nehezebben megy, bár szeretek hallgatni. De ennyit? És különben is. Megszoktam az öregotthon fecsegő asszonyait, akik békésen kötögettek a szófán, én meg melléjük ültem egy kis évődésre a titkos percekben. Egyszer még betegen aludtam is valamelyikük ágyán, és álomba simogatták a fejem, betakartak, mintha ők ápoltak volna engem, nem én őket, majd csipkelődve biztosítottak róla, nem árulnak be, ha adok a reggeli kávéhoz titokban kockacukrot.

Itt most csak az infúzió monoton csöpögése, az van, és a hosszú, egyenletes légzés, amikor elalszik. Az idő rettentő lassan halad, lassabban, mint ahogy a megfáradt öregasszonyok csoszognak vasárnap a mamuszaikban. Amikor alszik, az arcát fürkészem – leplezetlenül – akkor jobban megnézhetem. Nem olyan szigorú, mint ébren, hanem egészen kedves. Ágya fölött a fiatalkori önmaga látható egy képen. Gyönyörű nő. Hamvas arcú, finom vonású. Sötét, világra látó bogárszemek, félmosoly, apró kis gödröcskék kétoldalt, huncutok, csintalanok, hullámos hajkoszorú és szép áll – sok férfi álma. Nézem, ahogy alszik – kisimult. Szépet álmodik, biztosan. Messze van nagyon.

A napok csendben és lassan teltek. Jórészt etetésekből és tisztálkodásból álltak. Mély sebei voltak a sok fekvéstől, és nehezen tűrte, amikor tisztogattam, jajgatott, mint egy gyermek. Az etetések hosszúk, szinte véget nem érők voltak. Ez volt a gyengéje, az evés. Jó másfél órát tartott mindegyik. Az öreg tömködte beléje kiskanállal és gügyögött hozzá, mint egy csecsemőhöz, de a harmadik nap kivettem a kezéből, hogy – ha nem haragszik – legyen az én feladatom, és vonakodva bár, de átengedte. Közben pedig egy székre ült, és drukkolt meg hajrázott, egyed, anyus, lakjál jól, ügyes vagy, úgy, ni, majd felállt, kiment, de tíz perc múlva újra benézett hozzánk, állandóan jött-ment körülöttünk, odébb rakta a csészét a kályhán, mindig talált valami igazítanivalót.

– Csúszik, anyus? – nyitott be ismét a szobába.

– Csúszik, fiam – válaszolt vissza, majd, amikor az Öreg ismét bezárta maga mögött az ajtót, szólt – jaj, de utálom, add oda a macskának.

Bólintottam egyet, s odaadtam. A macskának.

Attól fogva cinkostársa lettem, ő meg a nevemen szólított végre.

Délután volt már, az Öreg ilyenkor lepihent, nem járkált körülöttünk legalább egy órán át. Kicsit hiányzott már a lüktető élet, valami dallam, valami vidámság. Ültem a széken Anyus ágya mellett, és halkan dúdolni kezdtem. Erre kinyitotta a szemét. Előbb csak nézett, aztán folytatta velem: Ha én rózsa volnék, nem csak egyszer nyílnék … – elengedte magát, már énekelt, tán azt is elfeledte, hogy éppen fekszik, énekelt lélekkel, én halkan vele, aztán könnyek gyűltek a szemébe, elcsuklott a hangja, és megeredt, nagy gyöngyökben csurogtak végig, és lefolytak a gyűrött arcán, én szorítottam a kezét, ő – mintha hirtelen észbe kapott volna – azt mondta:

– No, fiam, ennyi a vigadozásból! Elfáradtam. Gyere ide – int, majd megsimítja az arcom, nyakához bújtat – jóravaló leány vagy te... és fiatal még ehhez... takarj be gyorsan, fázom. Pihenjünk.

És, ahogy minden este, most is odaálltam az ablak elé. Néztem a várost, a remegő fényeket – egészen rálátni a nyüzsgő életre –  idebent meg minden megállt, egy apró fény pislákol csak a folyosón – és úgy éreztem, megöregszem lassan én is.

Anyus forgolódása riasztott csak fel a gondolataimból. Halkan suttogott, éjszaka volt már.

– Ó, de furcsát álmodtam! Még nem alszol, te leány?

– Még nem alszom, mondja csak – sutyorgom vissza.

És, mint aki valamilyen titkos dologra készül, valami apró csínytevésre, fészkelődik, mondja:

– Jó mindig az ablaknál? Úgy szeretnék én is oda kiülni veled, csak apus... az meg ne tudja! Meg a szellőztetést se, azt hiszi, árt az ízületeknek. Gyere, segíts nekem!

– Alszik már ő is, nem tudja meg, jöjjön, segítek – s nagy kínnal rávergődünk a székre. Felszisszen az elgémberedett tagjai miatt. Apró teste van, szinte meghajlik a kezem alatt, tartom a dereka fölött a karommal. Ő meg végre mosolyog, ahogy a másik kezemmel huncut összenézéssel felpattintom az ablakot. Ülünk a párkányra támaszkodva, mint két borzas veréb, és nézünk ki, a hajnali pirkadatba. Akkor jóleső érzés fogott el. Úgy éreztem, otthon vagyok. Hosszú idő után most vagyok valahol otthon igazán.

– Tudod, mi jutott eszembe? – kérdi sokat sejtetően.

– Na!

– Mikor leány voltam, az az idő!

És hangjában izgatott remegéssel, távolba révedő tekintettel különös históriába kezd.

Mágori Eszter

Folytatása következik.