– 

„Folytonos felügyelet mellett, ápolásra szoruló édesanyám mellé keresek ápolónőt” – rövid újsághirdetés, ami megváltoztatta az életemet. Mondhatnám, örökre.

Van olyan találkozás, amely beleivódik az ember szöveteibe, amitől már más szemmel néz a világra. Aminek feltétlenül meg kell történni. Amitől már semmi nem a régi.

Huszonhárom éves vagyok akkor. Az a lány, aki háromszor késik az öregotthonból fél év alatt – harmadjára egy kerek órát. A pontos érkezés és a pontos munkavégzés fontos kitétel egy precízen működő gépezetben. A késés megengedhetetlen, nekem mégis elnézték már kétszer. Hálóingemet csálén, nadrágomba gyűrve mentem a menthetetlent, zokni nélkül, csupasz lábbal, bakancsba bújva, összefogott kabátban, fésületlenül – nem egy összeszedett jelenség – végigcsattogok, át a városon, be az otthon meleg folyosójára, ahonnan aztán (annak ellenére, hogy epegörcsös panaszokat blöffölök szégyenemben) szelíden elbocsátanak, miután az asszonyok elsiratnak a szobában „az egyetlen unokánkat”. Ezt jól megszívtad – morgom magam elé keserűen, miközben hazafelé kullogok a zsúfolt piacon át, már munka nélkül.

Még soha nem történt velem ilyesmi, hogy kirúgjanak valahonnét. Hűvös albérleti szobám legmélyén gondolkodom, mihez kezdjek ezután. Kezembe veszem az újságot, állásajánlatokat böngészek – nincs veszítenivalóm – felhívom. Az egyetlent. Azt.

fotó: Köblös Csaba

A téren találkozunk. Most nem kések, de ő érkezett előbb, már várt rám. Toporogva nézi az óráját. Félszegen mosolyog. Hosszú kabát van rajta és mustárszínű, bő bársonynadrág, kockás ing, kötött mellény és sál. Egyik kezében fekete vászonszatyor, másikban aktatáska. Bajuszos, emiatt idősebbnek tűnik a koránál. Afféle pontos ember lehet, aki a találkozókra inkább tíz perccel előbb ér oda, semmint ő késsen egy kicsit. Doktori tanulmányaival nehezen halad, folyton készülődik, piszmog, mindig valami halaszthatatlan dolga akad, ami miatt soha nem sikerül befejezni.

Titokban dohányzik. A haja jólfésült, mindig oldalt, ugyanúgy. És mindig pont ugyanannyi felvágottat vesz csütörtökönként ugyanabból a boltból. Ugyanazon a napon fürdik, mondjuk, vasárnap, mert így szokták régen a szülei, még a spórolósabb időkből. A többi napon csak macskamosdás, hogy a testszag ne érződjön, de valójában mindig érződik kicsit. Pacsuli kölnije keveredik a naftalinnal, cipője makulátlan.

Egyébként jó kedélyű, békés, van benne valami kedvesen megnyerő. Sietve bemutatkozunk, aztán int, hogy menjünk valahová, ahol tudunk beszélgetni. A városi könyvtár előterében ülünk egymással szemben.

– Nyugodtan rágyújthat! – kínál cigarettával, majd hozzáteszi csendesebben – itt én vagyok a főnök.

Aztán mesélni kezd. Hogy az anyjáról lenne szó, akit augusztusban ledöntött a lábáról a sztrók. Azóta ágyban fekszik, ápolni kéne, de még nem talált hozzá megfelelő embert. Nem könnyű dolog ez, oda kellene költözni.

– Én dolgozom, késő délután érek haza. Sűrű időbeosztás. Az apám már öreg – mondja – nem való neki a pelenkázás, fürdetés, sebkezelés, meg ami ezzel jár. Nőnek való feladat ez, érti?

Értem. Jégbe fagyott utcákon topogunk fel a dombra, ahol lakik. Január van, karcol az arcunkra a hideg.

Csikorog a kapu, nagy, hófödte veteményeskerten megyünk keresztül. Ahogy benyit a házba, hosszú folyosóra érünk, a folyosón örökmécses pislákol. A konyha tágas. Nehéz, zöld, vitrines szekrény borítja be a falat, ablakok félkörívesen, ablak előtt sarokülő, kikopott padló. Hangulatos melegség. Középen asztal négy székkel. A konyhában délutáni félhomály. Ódon kakukkos óra a falon, kétoldalt míves aranyozott keretben fekete-fehér, kissé fakó képek. Régi, zománcos sparheltben duruzsol a tűz, alatta macskatál, benne tej, mellette meg foltos macska. Az Öreg kedvence. Dorombol. Az asztalnál ott ül feszes háttal az Öreg, babrál valamivel. Már nagyon várt minket, türelmetlenül.

– Apám – mutatja be nekem.

Kezet fogunk, leülünk, én szégyenlősen ölembe ejtem a kezem. Halkan suttogják a továbbiakat, nehogy meghallja az édesanyja a szomszéd szobában.

– Vele laknál – mondják ketten, mindjárt tegezőre váltva, és alaposan kikérdeznek, hogy tudok-e finomakat főzni? Rántással készítem-e a krumplilevest? Van-e férjem, társaságom, barátaim, és, ugye, jól bírom a bezártságot? Mert ez nem holmi könnyű szórakozás, mondják, és amint látják, fiatal vagyok még, de az nem baj, a fiatal sokat bír. Ha nincsenek kötöttségeim, az meg éppen jó. Itt a kert, tavasszal lehet benne kapirgálni kicsit, húsvétra meg lemosni az ablakokat – mellesleg. Mert rég nem mosta le senki, és már nagyon kell a női kéz a házhoz, sóhajtják. Fürdés meg – teszi hozzá a legfőbb tudnivalót ellentmondást nem tűrő hangon az Öreg – egy héten egyszer van, vasárnap délután. Nagykádas, így mondja. Azért a fiával még összenézek egy pillanatra, aki biztatóan, szinte cinkosan visszamosolyog, hogy majd valahogy megegyezünk ebben – kicsit rigolyás az apám – súgja oda nekem. Aztán felállunk, és a szobába terelnek, ahol:

– Nézd, Anyuskám, kit hoztam neked! – kiált fel erőltetett jókedvvel az Öreg.

Anyuska sztoikus nyugalommal, egykedvűen fekszik a sok, kényelmetlenül magas, kupacba rakott párnahalmon, és szigorúan végignéz a szeme sarkából, majd ezt mondja félhangosan, hogy éppen még én is halljam:

– Menjen a fenébe...

- aztán odasúgja halkan az urának, apukám, már megint bekakáltam.

Mire megszeppennék, a fia csak leint, ne törődjek vele, Anyuska ilyen, de majd biztos jó lesz, majd megbékél.

Valahogy így kezdődött a legkedvesebb barátságunk.

Mágori Eszter

Folytatása következik.

Kép: iStock by Getty Images