A hétéves kislányom iskolát váltott, és az osztály a búcsúzásnál nehezen boldogult az érzelmeivel. Nem ölelték-puszilták egymást, csak álltak ott zavartan. Erre az egyik kisfiú hátba vágta a barátját, és azt mondta: neki: Öleld már meg, légy férfi! A kisfiú erre odaugrabugrált, és jól megölelgette a lányomat.

De tényleg, mi az, hogy férfi?

Tulajdonképpen bármire rá lehet venni egy fickót, ha közlöd vele, hogy „legyen végre férfi”. Annyira meg akar felelni ennek az elképzelésnek (és klisének), hogy akármit bevállal. Még egy lányt is megölel, nehogy már nyámnyilának tűnjön! Mintha bátorságot adna neki csupán maga az üres kategória, hogy „igazi férfi”. Ezért háborúznak. Ezért fognak röhögve fegyvert egymásra tinédzserként. Ezért tartanak ki a sportban, hordják a téglát, ezért verekszenek, hőzöngenek, próbálnak ki drogokat, isznak még egy korsó sört, szivaroznak, vállalnak második állást és kapnak szívrohamot a túl sok munka miatt.

„Az igazi férfi mindig zord”

És igen, ezért nem mosogatnak – ne legyenek illúzióid, minden házias férfinak megvan az az egy dolog, amit soha nem végezne el otthon, mert az olyan „nőies”. Ilyen például a mosogatás vagy a portörlés. Volt egy apuka, aki többet takarított, mint a neje, a gyerekeket hozta-vitte, de még virágokat is ültetett, viszont egyáltalán nem volt hajlandó főzni otthon. Pedig minden bizonnyal tehetséges lehetett, hiszen a haverjaival gyakran „összedobott valamit”, természetesen valami férfiasat, ami az esetek nagy részében vörösboros pörköltet jelentett. Ám otthon a kenyeret sem vágta fel. Egy másik kemény férfi hajlandó volt meginni a  babaasztalnál a képzeletbeli kakaót a csupa rózsaszín lányzsúron, altatni, fürdetni, félméteres plüsspónival a hóna alatt az utcán rohangálni, de copfot... azt nem font. A színes hajgumiknál és csatoknál meghúzta a demarkációs vonalat.

A férfiak is versengenek

Ha nekünk azt mondják: „legyél már igazi nő”, akkor maximum kiöltözünk, és kipróbáljuk az új parfümünket, de nem pattanunk fel metálzenét hallgatva a motorra elszáguldani a frontvonalra, és nem vágjuk Mel Gibsonként üvöltve a csákányt az első szembe jövő arcába. Mert nőnek lenni egészen mást jelent. Mi nők, ha versenyzünk,  ruhacímkéket nézegetünk, még okosabb gyereket nevelünk, szebben dekorálunk – persze az is zavar, ha a vetélytárs okos, szellemes, és magasan áll a ranglétrán, de ha csúnya (vagy legalább kisebb a melle, nagyobb a feneke), onnantól kezdve nem számít a verseny. A versengő férfi nem ruhacímkét vizslat, hanem motorolajat. Bizony. Megnézi, hogy a másik milyen olajat, benzint használ, milyen az autójának a műszerfala, milyen sportban tehetséges, mennyire ügyesen szerel, mennyi izma van, milyen mély a hangja, az erejét pedig már az első kézfogásnál felméri. Kit érdekel, hogy néz ki! De ha menőbb a biciklije, a telefonja... vagy nagyobb az irodája, máris kisebbrendűségi érzése támad. Attól fél, hogy ő nem elég férfias.

A férfiak és az érzelmek

Ezért nem sírnak. Ez az egyik legnagyobb tragédiája a nevelésnek.

Innen üzenem a tökös fickóknak, hogy sírni, érzelmeket kimutatni nem szégyen. Biológiai folyamat, és azért van, mert mindkét nem rendelkezik lélekkel.

Ígérem, a tiétek fekete bőrből van, szegeccsel kiverve, és messziről látszik rajta, hogy aki hordja, kemény legény, senki ne merje bántani. De ha mégis megtörtént, kipotyoghatnak belőle az érmék, mint a túlzottan degeszre tömött pénztárcátokból. Fizika. Ahányszor eddig síró férfit láttam, mindig felemelő érzés volt. Csak biztatásul mondom, hogy egyáltalán nem úgy sírtok, mint mi, lányok, inkább csendben könnyeztek, csuklotok vagy üvöltötök. Ilyenkor részesei lehetünk egy olyan percnek, amikor igazán kinyíltok. Ezekre a pillanatokra vadászunk belőletek, mert szeretjük az igazi valótokat akkor is, ha nincs rajta – természetesen fekete bőrből készült – álarc. Az igazi férfi képes sírni, szeretni, és igen, még egy hétévest is megölel, ha kell.

 

Fenyvesi Zsófi

Képek: ITT, ITT, ITT, ITT