Menő vagy ciki?

A szorgalom szó mostanában valahogy olyan hétköznapi, sokak által már-már lekicsinyelt erény lett. Mégis, mennyire lehet érdekes a szorgalom olyan fogalmakkal szemben, mint a bátorság, a kitartás vagy akár a tehetség. Hát, igen. A szorgalom nem menő. Nem baj. Engem ez nem tántorít el, nekem igenis fontos a kis stréber szorgalom – még fontosabb is, mint a nagyívű többi tulajdonság.

Annál is inkább, mivel a szorgalom szimbiózisban él a kitartással, alátámasztja a bátorságot, és a tehetség ezen a trónuson ülve tud a legfényesebben csillogni.

De ez nekem sem volt mindig ilyen egyértelmű...

Az én szorgalmas hősöm

Ha valaki megkérdez húsz évvel ezelőtt, biztos, hogy hatalmas ásítással nyugtáztam volna egy szorgalmas férfi képét. Azt hiszem, az idő hozta meg a felismerést, hogy a nekem való férfi valójában szorgalmas. 38 évesen még rácsodálkoztam a ma már férjemként mellettem álló emberre. Nahát, hogy lehet valaki ennyire születetten szorgalmas?

Gábor már hétévesen reggel hatkor az uszodában kezdte a napot, és húszéves koráig versenyzőként élte az életét. Ő nem az a fajta gyerek volt, akit az anyukája keltegetett. Már kisiskolásként fél hatkor biciklire pattant, eltekert az uszodába, a suliba, újra az uszodába, majd hazarohant tanulni. Az úszást sosem hagyta abba, folytatta a sportolói időszak után is mind a mai napig, egyetlen hónap kihagyás nélkül, évtizedek óta. Diákként munkát vállalt; elszegődött a takarítónők alvállalkozójának; kiállt az ablakpárkányra, ahová mások nem mertek, és ablakot pucolt. Később az egyetem mellett segédmunkásnak állt, és építkezéseken melózott. Munka mellett kiskertekben segített, majd kitalálta, hogy fizetség helyett a cefrének való szilvát kéri el. Elkérte az anyja húsdarálóját, estéken át darálta a szilvát, aztán vitte a cefrét a főzőbe. Nézem a fényképet, amelyen a hetvenes évek elején nagy büszkén támasztja a szolnoki ház udvarán a kispolskit. Élete első saját autóját vette meg 24 évesen. Magának vette. Aztán kinőtte Szolnokot, többre vágyott, Pesten elkezdte estin a Közgázt, majdnem egy évig ingázott naponta, mert munkát is talált a fővárosban. A talált igazából nem is jó szó; belekezdett két barátjával egy vállalkozásba, saját lábára állt. Végleg Pestre költözött, és azóta is a maga ura, a vállalkozása útját egyengeti.

Hétkor, amikor még sötét van, ő már az irodájában dolgozik, napközben sem kávézgat és tereferél. Dolgozik. Mi hajtja, mi hajtotta mindig is? Megkérdeztem tőle. Ezt válaszolta: a büszkeség, hogy megáll a lábán. Hogy eléri, amit szeretne. Hogy nem szorul másra.

A mindenkori céljai, amiket mindenképpen meg akart valósítani, legyen az tízévesen egy úszóverseny első helyezése, húszévesen egy londoni út... vagy éppen negyvenévesen egy kocsi. Amikor tizenhat évesen a Verseghy Gimnázium másodikosai itták a szünetben az iskolatejet, a férjem – haha, mit sejtett ő még abból, hogy egyszer mi vár rá – azt mondta: „Mire negyven leszek, veszek egy vadiúj Mercedest.”

A szorgalom szexi!

Persze hogy lett neki. Amikor megismertem, és először ültem be mellé, egyáltalán nem tagadom, hogy le voltam nyűgözve. De nem azért, mert ettől egy számmal nagyobb lett volna a férfiassága, vagy mert a kocsija lett volna fontos. Mire az autójával „találkoztam", már tudtam, hogy mennyi munka van mögötte. Imponált a leendő férjem figyelmessége, türelme, nyitottsága és tájékozottsága.

Mert így még inkább értelmet nyert, amit már előtte is megismertem belőle. Izgalmasnak találtam, hogy ez a végtelenül szorgalmas, szerény ember, képes volt magának megteremteni az életet, amit eltervezett. Ugyanezzel a szűnni nem akaró idealista szorgalmával teremtett családot is, bohókás feleséggel (ez volnék én), ragaszkodó kisfiúval, hétköznap sok munkával, álmodozással... és közös megvalósítással.

Nekem pedig megtanította, hogy: klassz dolog a tehetség, a bátorság és a kitartás, de nem haladhatna előre a világ az emögött álló munka nélkül. Úgyhogy nekem senki becsülje le a szorgalmat! Én sem teszem többé.

Kárpáti Judit

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Jacob Ammentorp Lund