Szentesi Éva: Így nem lettem munkakutya

-

Engem nem lehet befogni, olyan vagyok, mint egy zabolátlan ló. Ha van kedvem, akkor délig az ágyban töltöm az időt, ha nem ott, akkor meg lemegyek croissant enni a sarki bisztróba. Vagy azt csinálok, amit akarok, ott írok, ahol akarok, nekem ne mondja meg senki, meg különben se, meg amúgy is… Világ életemben ilyen öntörvényű ember voltam. Jó, ez az attitűd azért jócskán szelídült az idő folyamán, de alapjaimban nem változtam meg. Szentesi vagyok... még mindig.

A húszas éveim szépen elteltek, nem volt éppen lányregény. Kerestem magamat, kerestem mást is, valakiket, meg valamiket, munkát, hivatást, szerelmet, nagy őt, férjet, barátokat. És megtaláltam belőlük sokat. De közben meg kellett tanulnom: nincs ingyen ebéd. Semmit nem adnak ajándékba.

Én nem vagyok munkakutya. Már nem.

Nem akarok éjjel-nappal dolgozni, nem a munkáért élek, nem állok a hivatásom szolgálatában. Éppen fordítva van. Ő szolgál engem, ő van értem, terápiás foglalatosság, menedék, önkifejezés, kikapcsolódás, amit nagyon szeretek csinálni.

Szóval régen ez nem így volt. Bedarált a vágy, nagyot akartam, fentebb jutni, sikert elérni, pozíciót, pénzt, elismerést. Egész nap dolgoztam, építkeztem kívül-belül. Rengeteg energiát fektettem abba, amit csináltam. Megépítettem magam, de majdnem belepusztultam. Emlékszem, amikor megtudtam, hogy rákos vagyok, bementem a megbeszélt értekezletre, közöltem odabent, hogy mi a diagnózis, de nyugodjanak meg, nem fog semmi változni, minden megy tovább a maga megszokott menete szerint.

Aztán az első kemóról is szaladtam a szerkesztőségbe (Éva akkoriban egy másik magazin, a style.hu főszerkesztőjeként dolgozott - a szerk.). Két megbeszélés között a vécében, titokban hánytam, de az istenért se mentem haza: én erős vagyok, mindent kibírok, mit nekem ez a hülye betegség – mantráztam magamnak meg a világnak. A műtétemre úgy mentem el, hogy oké, most tíz napig nem engednek gép elé, ezért megcsinálok szépen mindent előre. Egy átkozott beállítást sem hagytam ellenőrizetlenül, annyira meg akartam arról győződni, hogy minden jól van-e akkor is, amikor én élet és halál között lebegek.

A betegség (meg az életem) egyik legnehezebb fordulópontjaként nem volt más választásom, olyan erővel kényszerített térdre a fájdalom és az elesettség, hogy fel kellett adnom a munkámat. Fájdalmasabb volt, mint egy szakítás.

Szembesülni azzal, hogy ülni sem tudok, sőt, nincs agyam semmire, nemhogy írni és alkotni tudjak, hiába kényelmesen végezhető feladat az enyém. Furcsa volt munka nélkül hónapokon keresztül. Aztán mihelyst jobban lettem, alig vártam, hogy ismét elkezdődjön, ráadásul egy új helyen, ott, ahol alkotóközösség van, kreatív csapat, egyéniségek és szabadság. De már minden máshogyan lett...

Nem vagyok többé munkakutya, én munkacica vagyok. A magam hóbortos szétszórtságával, bolondságaimmal, szenvedélyeimmel, hű szolgálatában magamnak.

De szerencsém van. Mert vannak mellettem rendes munkakutyák, akik között biztonságban lehetek, akik felemelnek, megfognak, ha zuhanok, visszaterelnek, helyre raknak, fogják a kezem... Vagy elengednek, megsimogatnak, enni adnak, megölelnek, megitatnak, inspirálnak, tanítanak. És ami a legfontosabb, hogy nem törik le a szárnyaimat.

Szentesi Éva