„Testem összetörve, lelkem próbál éppen feltápászkodni” – Áttétes vastagbéldaganattal az élet

–

A szobám a felületes szemlélődő számára kaotikusnak tűnhet. Fényképek keretben és anélkül – mindenütt. Papírok, levelek, régi szakadozott szakácskönyvek, receptek. „Családom naplója”, amit két éve kaptam ajándékba…

Akkor nem gondoltam, hogy a napló folyamatos vezetése ilyen örömöt okozhat, és új, ismeretlen területekre vezényelhet. Kíváncsian kérdezgettem édesanyámat, nagybátyámat, mert kiderült, mennyi mindent nem, vagy csak félig-meddig tudtam egy-egy családtagról. Vicces történetek kerültek napvilágra anyai nagyapámról, akiről volt tanárom készített feljegyzéseket. Ma már ő sem él, de az írása előkerült a szekrényemből.

Nagyítóval nézegettük a fényképeket nagybátyámmal a túl meleg vagy éppen esős napokon

Elgondolkodva próbált meg segíteni, és találgattuk az évszámokat, a rokonok pontos nevét. Mindig is szerettem puzzlet játszani, most is élvezettel rakom helyére a megtalált darabkákat. A napló kitöltése mellett külön albumot is nyitottam a már régen elhunyt rokonoknak, és mindent feliratozva, a képeket levelekkel, képeslapokkal kiegészítve tettem boldogan a helyére.

Korábban ismeretlen rokonok is ránk találtak a honlapunknak köszönhetően, így gyorsan egészült ki a családfa, amit édesapám családjáról rajzoltam. Közösen egészen az 1800-as évek elejéig jutottunk, megtaláltuk a megfelelő dokumentumokat is! A lakáséttermünkről készült riportban az újságíró kíváncsian kérdezgetett engem is. Az újságcikket felfedezték a levéltár dolgozói, s régi vendéglátós családunk történetére ők is kíváncsiak lettek. Jelenleg olyan interjúalanyokat próbálok felkutatni, akik még emlékezhettek a város hajdani vendéglőire, ezzel segítve szeretett városom történetének kutatását. És mindez egy naplóval kezdődött!

Édesanyám a nyáron egy másik városba költözött öcsémékhez, hiszen 13 éve gyakorlatilag egyedül él. Úgy érezte, betegségem miatt még inkább egyedül maradt…

Holmijai átválogatása, csomagolása során olyan képek kerültek hozzám, melyek segítségével még közelebb kerültem a családomhoz. Azokhoz is, akiket egyáltalán nem ismertem. Nem ismertem, mert nem ismerhettem. 

Az esőcseppek lassan folynak le az ablakon. Érzem, hogy nagyon is élek. Talán jobban, mint valaha. Minden sejtem várja, hogy a csordogáló kis folyam egyesülve érkezzen meg a párkányra. Van időm megcsodálni a jelenséget, és testemet átjárja a megnyugvás. Beteg vagyok. Nehéz bevallanom, de el kell fogadnom. Testem összetörve, lelkem próbál éppen feltápászkodni, mert újra reggel van!

Hogyan jutottam idáig?

Apai nagyapám 42 évesen hunyt el hasnyálmirigy-daganatban. Bele sem gondoltam, hogy mit történt vele, hiszen számomra egyszerűen nem létezett. Nagymamám újra férjhez ment. Édesanyám mindig nagyon egészséges nő volt, számára ez a betegség sem létezett. 

Édesapám 2008 decemberében hunyt el vastagbél-daganatban, a májában kialakult, szétszóródott áttétet a betegség felfedezésekor azonnal diagnosztizálták. Testvéreim és én is azonnal széklettesztet (kétszer kellett leadni mintát két egymást követő napon) kértünk, én gyakori gyomorpanaszaim miatt gyomortükrözésen is jártam gasztroenterológusnál. Sajnos
a vastagbéltükrözés elmaradt, mint utólag kiderült, ezzel hatalmas hibát követtem el.

Hallgattam másokra („Ugyan már, jól nézel ki, nincs neked semmi bajod…”), és édesapám is azt mesélte, hogy borzalmas élmény. Ha nincs okom rá, akkor minek is mennék? A vizsgálatok is negatív eredménnyel végződtek, aminek nagyon örültünk, igaz, a májamon már korábban felfedezett érburjánzás miatt rendszeresen hasi ultrahangot kellett csináltatnom. (Bátyámnak a székletteszt pozitív eredménye miatt vastagbél-tükrözésen több polipját is eltávolították.)

2017 tavaszán kezdődtek az alhasi fájdalmaim

Tüneteimet miómáim miatt nőgyógyászati problémának, illetve a sok munka miatti stressznek gondoltuk. Ezt igazolta, hogy 2017 nyarán a nyári szünetben a fájdalmak enyhültek, nem is igazán jelentkeztek. Egy rám nem jellemző dolog azért történt azon a nyáron. A kertben érett az eper, én sokat ettem belőle. Nagyon meleg napok voltak, és az eperlevél is irritálta a bőrömet. Nem tudtam megállapítani, hogy mi okozta pontosan a vörös kiütéseket, amik megjelentek a bőrömön, főleg azokon a részeken, ahol a nap is ért. A körzeti orvoshoz fordultam, aki ajánlott egy allergia elleni vény nélkül kapható gyógyszert. Azon az őszön sok szőlőt is fogyasztottam, ez nálam napi több kilót jelent. A héját ösztönösen kiköptem.

A 2017 szeptemberében végzett hasi ultrahangon figyelmeztettek a májamon lévő érburjánzás növekedésére. (2007-ben fedezték fel őket egy hasi ultrahang során, és rendszeresen ellenőriztetnem kellett, de pont a műtét előtti utolsó években hanyagoltam el az éves ellenőrzést, konkrétan négy évet hagytam ki!) Az orvos CT-vizsgálatot javasolt, de csak szóban. Elkövettem azt a hibát, hogy a vizsgálat előtt néhány órával szintén ettem szőlőt (az ultrahang előtt hat órával nem tanácsos enni), és ezért nagyon gázosak voltak a beleim, ezért nehezen volt megítélhető a vizsgálat eredménye. 

Sajnos ez az ősz az egész családom számára rosszul alakult

Édesanyám egyre többször panaszkodott húgyúti fertőzésekre, így nagyon sokszor jártunk vele nőgyógyásznál, urológusnál, ügyeleten. Majd szeptember végén a sürgősségiről szívér-repedéssel bekerült a kardiológiára, szerencsére nem alakult ki nála infarktus, de az élmény és a stent beültetése is rosszul hatott rá.

Férjemet figyelve is régóta aggódtam, éreztem, hogy ő sem egészséges, vele is nagy a baj, hiszen éjszakákat üldögélt bóbiskolva az ágy szélén. Édesanyám kórházból való távozását követően őt is azonnal elvittem anyukám kardiológusához, aki lábon kihordott infarktust diagnosztizált nála. Szíve olyan mértékben elvizesedett, hogy napokig a vizet hajtották le róla, mintegy nyolc kilót veszített rövid idő alatt a súlyából.

Nyílt szívműtét helyett az orvos stentek beültetése mellett döntött, mivel úgy gondolta, hogy nem bírná ki a szíve az egy hónap várakozási időt. A kezelés sikerrel járt, egy teljesen más embert bocsájtottak haza a kórházból.

Én tartottam benne a lelket munka előtt és után. A javasolt életmódváltást (az orvosi kontrollokkal együtt) viszont a párom még most is elhanyagolja. Egy hónapja, sürgősségi alapon újra kórházba került. Az egyik stent előtti ér elmeszesedett, tágításra volt szükség…

Mindeközben édesanyám is sokszor rosszul érezte magát, gyakran ingadozott a vérnyomása, így nagyon sok időt töltöttünk orvosoknál, ügyeleten, sürgősségin. Nekem fokozódtak a hasi panaszaim, sajnos azokkal azonban nem volt időm foglalkozni. 

Utólag rájöttem, hogy az utolsó pár hétben fogyni kezdtem, lógtak rajtam a ruhák

Október 22-én éjjel borzasztó erős fájdalomra ébredtem, bélmozgásom a hasfalamon szemmel látható volt. Egyre jobban tudatosult bennem a fájdalom, és megszólalt a vészcsengő: most aztán tényleg baj van. Azonnal nekiálltam mosni, majd néhány órát lazítottam a fürdőkádban. Mire a család felébredt, sikerült összepakolni. Kisebbik fiam volt otthon, megmutattam neki minden fontos iratot… Fél óra alatt felnőtt emberré vált.

Október 23-án – ünnepnapon – besiettünk hatvanezres városkánk sürgősségi osztályára, ahol többórás várakozás és vizsgálatok után hazaengedtek nőgyógyászati problémákat diagnosztizálva. A bélproblémát már a szokásos rutinkérdések után elvetették, ugyanis aznap is volt székletem. Az ultrahangos orvosnak hiába mutattam a hasfalamon megjelenő egyértelmű jeleket. A belem teljesen kirajzolódott a hasfalamon. Rám se nézett, csakis a képernyőt tanulmányozta. Meg is nyugodtam, ugyanis a fájdalmam csökkent, szerintem azért, mert egész nap nem ettem semmit. Másnap felkerestem a körzeti orvosomat, akivel CT-vizsgálat mellett döntöttünk. Erre a vizsgálatra sajnos heteket, olykor hónapokat is várni kell, a körzeti orvos csak javasolhatja, beutalót csak belgyógyásztól vagy szakorvostól kaphatunk. A belgyógyászaton végül – kis segítséggel – november 8-ára kaptam időpontot. Ezt a vizsgálatot azonban már nem tudtam megvárni.

Mit tehettem mást?

Folytattam a munkát, sőt mivel kilencedikes osztályfőnök voltam, október 27-én mosolyogva, focistának beöltözve, kackiás bajusszal végig csináltam egy gólyaavatót, ott voltam, sőt táncoltam is a gólyabálon. Egy kicsit panaszkodtam a kollégáknak
az emésztésem miatt, az egyik kolléganőmtől kaptam aszalt szilvát. Nem akartam senkit becsapni, elhagyni sem szerettem volna magamat, de akkor is, később is azt tapasztaltam, hogy az önuralom és a jó megjelenés együtt – sajnos – nem mindig szerencsés.

Néha úgy érzem, a következő mondat a halálom: „De jól néz ki!”

Két nappal később, természetesen hétvégén, 2017. október 29-én ismét a sürgősségin kötöttem ki

Megjegyzem, az előtte való éjszakát is ott töltöttem édesanyámra várva, a székeken fetrengve. Nem mertem szólni, nehogy édesanyámat megijesszem és elveszítsem. Akkor már egyértelmű volt a képlet, bélelzáródásom volt. Otthon még próbálkoztam az ügyeleten javasoltak alapján hashajtókkal, ricinusolajjal, de egyre rosszabbul lettem. A váróteremben lefeküdtem a mellékhelyiség melletti székekre, borzasztó fájdalmakkal küzdöttem, és már csak hányni tudtam. Egyre tovább és tovább kellett várni, így a nővérpulthoz odavánszorogva segítségért kezdtem el kiabálni. Hirtelen egy szobában találtam magamat, és legalább öten hajoltak fölém. A rosszullétek, ájulások miatt összemosódtak az események bennem. Nem voltam ura magamnak, mások vették át az irányítást felettem, amit mindig nehezen viseltem.

CT-vizsgálatra toltak, ahol vagy hánytam, vagy elájultam, így elküldtek. Az orvos visszazavart, és rám rivallt, hogy szedjem össze magamat.

A vizsgálatot követően azonnal katéter, szonda került belém

Majd a sebészeti osztályra toltak, közben felvilágosítottak, hogy azonnal meg kell műteni, mivel megtört a belem, viszont legyek nyugodt, daganat nem látható. A műtőben, majd a sebészet őrzőszobájában találtam magamat…

Éjjel kettőkor már örömmel konstatáltam, hogy élek!

Reggel hétkor két orvos állt az ágyam mellett, egy nő és egy férfi, aki összefoglalta az éjszaka történteket: a DAGANATOT eltávolították, a belet ideiglenesen kivezették. Az orvos elmondása szerint áttétet nem találtak. Tapintással ellenőrizték a májat, és a megnézték a méhemet is.

Próbáltam felfogni a történteket, elfogadni az elfogadhatatlant. Fél óra múlva úgy döntöttem, élni szeretnék, és harcolni kezdtem.

Azt hittem, nem olyan nagy a baj

Meg voltam győződve róla, hogy a bélelzáródást a rengeteg szőlőmag okozta, és ösztönösen megmentettem az életemet. Később kiderült, hogy bár a sebészorvosnő kezdte el a műtétemet, a férfiorvos volt az operatőr, neki köszönhetem az életemet.

Ezt az éjszakát soha nem tudom elfelejteni. Férjem ijedt arccal, megilletődve állt az ágyam mellett. Kezét megnyugtatóan megragadtam, és becsúsztattam a takaróm alá… Éreznie-éreznem kellett, hogy nő vagyok.

Két nagyfiam van. Igaz, mindketten harminc év alattiak, de féltem őket nagyon! Ma már tudom, hogy bizony oda kell figyelniük magukra. Budapesten azt a tanácsot kaptam, hogy harmincéves korukig menjenek el vastagbéltükrözésre, bármit is mutasson a székletteszt. A hajlamot örökölhették.

Ekhamp Mariann

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/kieferpix