„Ha szükséged van valakire, akivel kimennél az erdőbe ordítani, csak szóljál!” – Áttétes vastagbéldaganattal az élet

–

Sokan kérdezik, milyen 49 éves nőként ennyire betegnek lenni. Nehéz szavakkal kifejezni az érzéseimet.

Mindenkinek a saját baja a probléma. Nyáron az ortopédián meglepetten hallgattam egy ápolt külsejű, 76 éves hölgy panaszkodását. Elmesélte, hogy mekkora tragédia történt vele, bütyök van a lábán. Megértően bólogattam, hiszen engem is érint ez a gond, de én már vágyakozva gondolok vissza arra, amikor csak ezzel az egy dologgal kellett foglalkoznom. 

Bár a betegséggel mindenkinek magának kell megküzdenie,

testi és lelki értelemben egyaránt, egy idő után rájöttem, hogy mégsem hagyatkozhatom csak magamra, és nem is kell: nem vagyok egyedül. El kell fogadnom, hogy beteg vagyok, és segítséget kell tudni kérni. Orvosaimmal őszintén kell beszélnem, támaszkodnom kell a családra, a munkatársakra, a barátokra. A bizalmi kör egyébként a betegségemmel csak bővült. Körzeti orvos, asszisztensek. Önsegítő csoportokhoz csatlakoztam. Pszichológust eddig még nem vettem igénybe, mindig kaptam annyi erőt, hogy lelkileg is össze tudjam szedni magamat. 

Van lehetőség a kórházban pappal való beszélgetésekre, gyónásra is. A papok általában hetenként végigjárják a kórtermeket. Meg lehet figyelni, hogy válnak a súlyos betegek egyszerre hívőkké. Megnyugtató hallgatni idős emberek esti imáit. Fontosak a szobatársakkal és a kezelőkben a betegtársakkal való találkozások. Az ápolóhiány miatt még inkább egymásra vagyunk utalva. Kiszolgáljuk és meghallgatjuk egymást.

Élettörténetek elevenedtek meg előttem, családi tragédiákkal szembesültem. Több betegtársammal folyamatosan tartom a kapcsolatot, van olyan idősebb úr is, aki sokat van egyedül, így örül, ha hallhatja a hangomat.

Sajnos az is előfordul, hogy hiába hívok fel a sorstársakat. A telefon könyörtelenül hadarja: „A hívott fél (már) nem elérhető.”

„Maga egy csoda!” – mondta az urológián az orvosom a múlt héten, miután ismerkedni kezdett a betegségemmel. Milyen sokat is jelent nekünk, betegeknek – természetesen a szaktudása mellett – az orvos kedvessége! Ha meghallgat, ha át akarja látni a betegséget. Pedig olyan elfoglaltak! Mégis vannak orvosok, akik szánnak időt a pácienseikre.

A legtöbb segítséget, megnyugtatást az onkológusomtól kaptam.

Vannak betegségek, amelyek nehezebben kezelhetők, de kezelhetők. Ha orvos és betege időben találkoznak, de még inkább, ha orvos és betege lélekben is találkoznak. Nem is olyan egyszerű megtalálni a megfelelő orvost. Ez okból kerültem én is vidékről Budapestre. Hálás vagyok. Nem érzem magamat egyedül, olyan kórházat választhattam, ahol orvos és betege közösen keresik a megoldást a problémára.

A távolság elvesztette jelentőségét, idő és tér teljesen új jelentést kapott számomra. 

Az első műtétemet gyorsan kihevertem, próbáltam túltenni magamat az egészen,

nem akartam megijeszteni a családomat, ezért pillanatok alatt talpra álltam. Majd elkezdődtek a kezelések, egy idő után a rosszullétek. Májműtét reoperációval, majd májtályoggal. Sztómazáró műtét méh- és petefészek-eltávolítással. Kezelések, szünet, kezelések… Egyik feladatot kapom a másik után. 

Természetesen voltak és vannak mélypontok. Egyre nehezebben viselem az egészségügyben uralkodó bürokráciát. Kórházi betegként is csak egy szám vagyok, protokoll protokollt követ. Érvényt szerezni az érdekeinknek sokszor emberpróbáló feladat.

El kellett fogadnom a megváltozott külsőmet, nőnek kellett maradnom mindenekfelett. Nevetni próbáltam az ügyetlenségemen, kifiguráztam a bénaságomat. Érdekes módon a humorérzékem szárnyalni kezdett.

Sokszor hibáztatom magamat. Utólag már könnyen vagyok okos.

Amikor ennyi a baj, nehéz jó döntést hozni, talán nem is lehet. Nemrég rám is szóltak: „Csakis előre nézz!” 

Közben rácsodálkoztam arra is, hogy eddig milyen szemellenzősen éltem a világomat, nem vettem észre azt sem, hogy az egyik munkatársam már hónapok óta beteg.

Az egyik műtétet követően ismerős hangra lettem figyelmes. Pamutsapkás arc mosolygott rám, öröm suhant át a lelkemen, majd szomorúság, hiszen kiderült, hogy a kedves ismerős sem véletlenül fekszik a sebészeten, és már nagyon sok nehézségen kellett átmennie.

Hogy lehet, hogy nem vettem észre? Sok munka, családi teendők ide vagy oda, nem értettem magamat, hogy lehettem ennyire vak. Miért csak most tűnik fel mások szenvedése, amikor magam is szenvedek?

A kisebbik fiam főzött nekem levest. Láttam a szemén az ijedséget. Nagyon örülök neki, hogy nem mamahotelre szoruló fiatalokat neveltünk: mindkét fiam már a felsőfokú tanulmányai idején a saját lábára állt. Nagyon büszke vagyok rájuk, nélkülük nem lett volna értelme a küzdelmemnek. Egymást segítettük, támogattuk mindig is, úgy érzem, a gyerekeim a legjobb barátaim is.

A kórházi tartózkodást követően azonnal felkerestem a körzeti orvosomat,

aki meglátva a zárójelentést, két kezébe fogta a fejét, és csak mondott, hogy „Neeee…”. Majd gondolatait összeszedve próbált belém lelket önteni. „Lehet, hogy ki fog hullani a haja, de a kemoterápia csak egy tól-ig időszak, amit át kell vészelni, viszont elengedhetetlen a gyógyulás érdekében.”

Akkor még a kemó ellen voltam. Édesapám két kezelést bírt ki, utána már annyira le volt gyengülve a szervezete, és feltehetően annyira eluralkodott rajta a rák, hogy többet nem is kapott. A család szidta a kemoterápiát, és azzal indokolta édesapám gyors halálát.

Most már teljesen máshogy gondolkodom. Tudom, hogy ez akár a teljes gyógyuláshoz vezető egyetlen lehetőség is lehet. Egyelőre nem találtak ki jobbat, amennyiben felajánlják, érdemes elfogadni.

A körzeti orvosnál az is kiderült, hogy segítséget kapok a sztómazsák kezeléséhez. Nagyjából igénybe is vettem a 14 alkalmat, amit biztosítottak a számomra. Egy hospice-nővér naponta meglátogatott, igaz, tulajdonképpen egymást tanítottuk, mert nem sok ilyen páciense volt.

Az egyik kolléganőm különösen közel került hozzám.

Sok vidám percet töltünk együtt, de volt olyan alkalom is, hogy csak sírtunk. A barátságunk a betegségnek köszönhető, kiderült, hogy nagyon sok mindenben hasonlítunk egymásra. Jó érzés, hogy van valaki, aki végre tudja rólam az igazságot, és aki nem hagyja, hogy otthon gubbasszak egyedül.

Kezdetben sokan telefonáltak, és felajánlották a segítségüket. Nagyon tetszett egyik volt kolléganőm mondata: „Ha szükséged van valakire, akivel kimennél az erdőbe ordítani, csak szóljál!”

Az egykori legjobb barátnőmről is kiderült, hogy beteg. Lehettünk egymáshoz őszinték, adhattunk egymásnak tanácsot. 

Sokan szurkolnak nekem, és többen próbálnak kilendíteni a gödörből. Egykori egyetemi társak, kollégák, régi szerelmek. Egyik férfi ismerősöm sétálni, beszélgetni hívott többször is. Mondtam neki, most képtelen vagyok komoly dolgokról beszélni, inkább az álomvilágba menekülnék vele (a mondat második felét csak hozzágondoltam). 

Volt olyan időszak, amikor az átlagosnál is jobban vágytam minden emberi gyengédségre, érintésre, ölelésre. Igazi energialöketet jelentett egy-egy ilyen találkozó.

Táncoltam volna tóparton, futottam volna réten, szedtem volna vadvirágot, csókoltam volna szenvedéllyel.

Minden megfontoltság, kötelezettség nélkül, csak úgy…

Lett is ebből egy kis félreértés-kalamajka, de a dolog egy idő után rendeződött azzal a férfival, és tudom, hogy nagy szeretettel gondol rám.

Talán az egészségemet keresem ezen a téren is, vágyakkal, természetes emberi érzésekkel. Lázadok a megfelelési kényszer és a saját magam elvárásai ellen. 

Talán egy mondatot viselek nehezen, de az engem felületesen ismerőktől tulajdonképpen még ez a mondat is jólesik: „Hogy vagy?”

Mit lehet erre mondani? Nagyon nem szeretek belemerülni a problémák részletezésébe, mert nem igazán értenek még a közvetlen családtagok sem. Legjobban azt szeretem, ha természetesen kezelik a betegségemet, hiszen mindenkinek megvan a saját baja. Az együtt töltött idő legyen inkább ajándék, ne panaszkodás! 

Az írásban az egyik volt kolléganőm segít. Nagyon jó emberek között élek!

Édesanyám a kötésbe menekült. Naponta kötött nekem egy időben fülvédőt, így most minden ruhámhoz van egy megfelelő színű sál- és fülvédő-kollekcióm.

A férjem mindennap korán jött haza a legnehezebb periódusban, nem is tudom, hogy csinálta. A család kitett magáért, úgy éreztem, a baj összehozta a rokonságot, én főleg ennek örültem. Minden rosszban van valami jó… 

Egyik betegtársam férje ezt kérte a feleségétől: „Válaszd az életet!”

Igen, az élet betegen is megy tovább, célokkal, feladatokkal. A munka megtartó erejében hiszek talán leginkább, nekem ez segített felejteni. 2018 tavaszán, a sürgősségi műtét után és a kéthetes turnusokban kapott kemoterápia mellett próbáltam felvenni a régi ritmusomat. Úgy gondoltam, megy ez a kemó nekem, ezért egyik hétvégén elvállaltam a nyelvvizsgáztatást is. Én őrült! Délelőtt 11-kor kihúzták a tűt, elhajítottam a palackot, 12.30-kor meg már 50 kilométerrel odébb ültem – és próbáltam nagyon koncentrálni. Csak én tudtam, hogy nem vagyok az igazi, egy kicsit szédültem, és kevesebbet beszéltem (gyanítom, örültek is neki). De senki nem vette észre, hogy mi a helyzet velem, büszke is voltam magamra!

A tavaszt minden évben nagyon várom, jobban, mint korábban. Kimerészkedem infúzióstul a kertbe, és próbálom magamat hasznossá tenni. Legjobban a metszés megy… Nagyon élvezem a szabadságot otthon, fellélegzem a levegőn. Elterelődik a figyelmem, jó munkálkodni a természetben. A betegség tanította meg nekem: „Élj úgy, mintha örökké élnél!” Ezért is döntöttem úgy, hogy leírom a velem történteket, hátha segíthet másnak is. Ráadásul az őszinte írás öngyógyító folyamatok beindítására is képes, azt mondják…

Ekhamp Mariann

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/kieferpix