„Ápolónak lenni majdnem akkora feladat, mint betegnek” – A betegek világnapjára

–

Két hónapja nem láttuk a barátainkat, nem találkoztunk senkivel, féltünk, hogy a műtétek között elkapom a Covidot, meg hát túl fényesen sem voltam. Szombaton végre átjöttek hozzánk vacsorára, és én hosszasan meséltem nekik az elmúlt időszak megpróbáltatásairól, részletesen kitérve az operációkra, a sztómára, a vizeletürítési nehézségekre, a kórházban töltött hosszú hetek lelki meghasonulásaira. Amikor könnyes szemmel a végére értem a beszámolómnak, akkor a párom felé fordultak, és azt mondták: „Mekkora szerencse, hogy te itt vagy Évának, és hogy kibírtad ezt a rettenetes időszakot.”

Akár sértve is érezhettem volna magam ettől, de inkább nevettem rajta, egyrészt azért, mert én építettem magam köré a legyőzhetetlenség illúzióját (nem így van), és azt, hogy mindent túlélek (nem így van), másrészről pedig tényleg kurva kemény annak az embernek, aki egy súlyos(abb) beteg ápolását magára vállalja.

Az, hogy súlyos betegeket ápolni nehéz, nem kérdés. Bár sokaknak erről fogalmuk sincs, és aki szerencsés, annak nem is lesz soha.

Az első betegápolós emlékem egyébként nem a saját fizikai állapotomhoz köthető, hanem imádott nagyapám betegségéhez, akit végstádiumos szarkómával ápolt otthon a nagyanyám és az anyám (aki ráadásul nem is a tulajdon lánya volt, hanem a menye). Beleégett a retinámba az a két nő, ahogy halált megvető bátorsággal viselték gondját, és nem engedték nagyapámat kórházban meghalni. Az egész napot igénylő felügyeletet felváltva végezték, pelenkázták, mosdatták, cserélték a kötéseket, adták az injekciót, hívták az orvost, gondozták a sebeket, ha kellett – és kellett, mert sebek a végén már az egész testét beborították. Nem láttam őket sírni, vagy megtörten, és közben nem gondolom, hogy ez önmagában erény, hiszen nem adták ki a fájdalmukat, sosem mutatták, mennyire fáradtak, vagy megterhelő nekik lelkileg az egész. 

Később anyám erről tanúbizonyságot tett az én betegségemnél is. Sose kérdeztem meg tőle, milyen a saját rákos gyerekét ápolnia, éjjelente háromszor öltöztetni, mert csuromvizesre izzad, simogatni, ahol fáj, mert semmilyen fájdalomcsillapító gyógyszer nem segít, etetni, itatni, pelenkázni, tolni kerekesszékben, mert nem tud járni, később járni tanítani, fogni a kezét, el ne essen, és közben el nem hinni egy percre sem, hogy meghalhat ebben a betegségben.

Sose kérdeztem meg tőle, hogy élte túl, mennyit égetett el emiatt a legendás erejéből. 

Aztán úgy hozta a sors, hogy a mostani bajomnál már nem lehetett velem. Pedig neki kiabáltam, amikor felkeltem a decemberi műtét után, aztán rájöttem, már nem él. Lett helyette valaki más, mintha így intézte volna valami felettes erő, vagy épp az, akit elveszítettem – szoros váltásban cserélt helyet életem párja és az anyám. Az egyik jött, a másik ment. Aznap találkoztunk újra az előbbivel, amikor utóbbit temettük. (Mint egy közhelyes romantikus film, amiben Keanu Reeves és Charlize Theron játszaná a főszerepeket.)

Mit gondoltok, pár hónappal később, decemberben, mekkora félelemmel mentem be a kórházba? Milyen kérdések fogalmazódtak meg bennem?

Vajon kibír-e egy friss kapcsolat egy ekkora megpróbáltatást?
Kibírja-e, hogy ápolnia kell, hogy sztómazsákom lesz, hogy nehéz lesz enni, ülni, állni, magamat ellátni?
Kibírja-e a kiszolgáltatottságomat, azt, hogy a mézesheteket átszínezi a nyomorúság, a bőgés, az üvöltés? 

Féltem, hogy ilyesmit nem bírunk ki, hogy erre szépen rámegyünk, kész, paff, eddig tartott a tündérmese. Pláne rátenni ezt valakire anélkül, hogy kérné, vagy tudná, mit kell tennie, nem is igazán lehet. Egyszerűen belecsöppentünk a közepébe, összeszorítottuk a fogunkat, és valahogy túléltük, külön-külön meg a kapcsolatunk is.

Nyálas lenne azt mondani, hogy erősebben jöttünk ki belőle, pedig így van, bár épp csak kidugtuk a fejünket a vízből, alig láttuk meg a partot, de már tudjuk, hogy nem fulladunk bele. 

És itt jön be a képbe az, hogy miért nem éreztem a maga pőre, kissé bárdolatlan módján sértőnek azt, amikor a barátaim megtapsolták a páromat is azért, amiért helytállt ebben az emberpróbáló helyzetben.

Ápolónak lenni majdnem akkora feladat, mint betegnek lenni. Persze az egyiket nem mi választjuk, hanem kényszerűen belekerülünk, míg a másikról talán dönthetünk úgy, hogy kisétálunk belőle. (Átéltem már azt is, amikor elsétáltak ez elől, de még csak nem is haragszom érte.)

Viszont azt senki nem tudja, milyen ott feküdni, kiszolgáltatottan, másra utalva, fájdalmakkal, pelenkában, felvágott hassal, kioperált szervekkel, toldozott-foltozott testrészekkel, kapcsokkal, varratokkal, új működési rendszereket tanulva. Csak az tudja, aki átéli. És nem ugyanúgy tudjuk, mert egymáséit nem tudhatjuk akkor se pontosan, ha hasonló a tünet. Senki másnak fogalma nincsen arról, csak annak, aki épp ott fekszik, hogy milyen a kétségek között vergődni: vajon meggyógyulok, vajon mellettem maradnak, vajon elviselnek, amikor magamat se bírom elviselni? 

Mert sokszor azt kérjük, hogy bírjanak minket cipelni olyankor is, amikor magunkat se bírjuk tartani. 

Óriási feladat, nem képes rá bárki. A súlyos betegeket ápoló emberek ugyanolyan hősök, és nem azért, mert nem szaladnak el a nem túl szép részek elől – mert a pelenkát kicserélni legfeljebb csak kellemetlen lesz, ha beletanulsz –, de azt kibírja-e az elme, hogy a szerettedet, szerelmedet szenvedni látod? Ez már sokkal fontosabb kérdés. 

Ezen a ponton pedig eszembe jut az is, vajon anyámon mennyit gyötört az a néhány év, amíg engem ápolt. Amikor egy kedves ismerősömnek meséltem, milyen nehéz anya nélkül most a kórházban, akkor azt mondta, ne bánjam, hogy anyámnak nem kell ezt újra átélnie, mert lehet, hogy már nem bírta volna ki.

Borzasztó belegondolni, hogy akkora terhet pakoltál egy másik emberre, amiben annyira elfáradhatott, hogy saját magára már nem volt ereje. 

Én pedig tiszteletem küldöm innen – a gyógyulás túlsó feléről, még mindig hittel a fájdalommentes jövőben és abban, hogy sose fogom elveszíteni a reményt – mindazoknak, akiknek olyan kilátástalanságban kell most épp lenniük, amiben mi is voltunk sokszor. Nem egyedül, hanem velük, akik megtartottak minket, legyen az barát, szerelem, anya, testvér, sógor, vagy bárki, akire épp támaszkodhatunk.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / gorodenkoff