Kétszer tizenkilenc négyzet a plafonon.
A mennyezetbe betüremkedő részek fémesek, mintha fényvisszaverő felületű lemezek lennének.
Fura lámpa, próbálkozom, de nem tudom pontosan kivenni a szerkezetét.
Közben az ügyeletes nővér nehezen helyezi be a vénámba a kanült. Azt mondja, „furán hajlik, megakad.”

Furán hajlik a vénám, van benne egy kanyarulat, oda se neki, szinte semmiség.

Hajnalban sokkos görcsben estem össze a fürdőszobában, Siófokon, a barátaim apartmanjában. Azt mondják, ilyen az epegörcs, nem lehet kiszámítani, mikor jön. A barnaságom egy pillanat alatt lett hasonló a csempe színéhez, illan a csokoládé, épül a bőrömön a mész, remélem, könnyen lepereg majd.

No-Spa és Algopyrin. Utálom ez utóbbi ízét, de most mindegy, csak hasson, hogy el tudjam értelmesen mondani a panaszaimat.

„Mik a panaszok, mondja kérem” – ha fel bírnám sorolni, hányszor hallottam ezt a mondatot az elmúlt nyolc évben. „Elmúltnyolcév”, még ez is.

Köldöktájéki görcs, jobb vállba felsugárzik, másfél hónapja jelentkező, egynapos hányás, keserű ízű, epegyanús tünetek, étvágytalanság, enerváltság, kiesés a munkából, az edzésekből, hülye kekszek, üres pirítós, főtt krumpli letuszkolása a torkomon, kétségbeesés, hogy mi a fene ez, hajnalban pedig ez a sokkos állapot. Alig öt napja volt az előző, ez most már elég para, még én is megijedek, aki a haláltól se fél. Mentő jött értem, be a siófoki kórházba, ahol még életemben nem jártam. Tök jó, hogy három napja még az ország másik végében, Nyíregyházán voltam vizsgálatokon, ott állapították meg az epeproblémát. 

Ma reggel pedig két órán keresztül alszom bugyiban, pólóban, mezítláb a folyosón.

Szabadbattyánnál volt a súlyos buszbaleset, ide szállították a sérültek egy részét, épp akkor, amikor engem is betoltak. A szemem ki se nyitom, meg kell várni a folyosón, az ágyon fekve, hogy ellássák a súlyosabb eseteket. Én ráérek, elalszom, már amennyire egy kórház sürgősségi osztályának folyosóján lehet. A mobilom a kezemben, az irataimat Móni barátnőm bedugta mellém, ellenőrzöm, minden megvan-e, és elalszom. Két óra múlva kelt a nővér, mehetek be, de oda kéne sétálni, nekem meg nincs cipőm, maszkom sincs, azt elfelejtettük a nagy ijedelemben reggel. Megyek mezítláb, alig érzékelem a többi embert. Ha a szervezet sokkos állapotban van a fájdalomtól, nincs is külvilág, csak idebent van, annyira nem számít, mi történik. 

A kanülnek végre meglett a helye, le tudják venni a vért, lassan hatni kezd a fájdalomcsillapító is, ki tudok egyenesedni, el tudom mondani a kórelőzményemet. Fejből tudom, szépen szavalom, mint az iskolában a területi versmondó versenyen Weöres Sándor Harmadik szimfóniáját: 2013-ban diagnózis az áttétes méhnyakrákról, aztán kemó, 2014-ben Wertheim-műtét, méheltávolítás, aztán belső sugár, 2015-ben újabb diagnózis a visszatérő daganatról, újabb kemó és sugár, 2015 óta vagyok tünetmentes, 2020 májusában nyilvánítottak gyógyulttá.

Jaj, de szépen szavaltam, megdicsér a doktornő? Megkérdi, nem volt maga túl fiatal ehhez? Mondom, az az orvos is pont ezt mondta, aki félrediagnosztizált. 

Menni kell az ultrahangra, ott majd megnéznek, nincs-e gyulladás. A balatoni kórház főépülete üres, az ultrahang előtt egy kerekesszékes férfi és egy vakbélgyanús nő ül. Sürgősségi sorrendben hívnak be minket, a vakbélgyanús nő az első, én a második, a kerekesszékes a harmadik. Végre egy vizsgálat, ahol nem én vagyok a legfontosabb, már ez is haladás az állapotomat tekintve. 

Azt mondja a fehér, rövid hajú, asszertíven kommunikáló, idős doktornő: itt nincs epekő, viszont van hasi víz. Mi az a hasi víz? „Lehetnek összenövések vagy tumorra utaló jelek!” De hát két napja Nyíregyen azt mondták, hogy az epém, és negatív a tumormarkerem is, továbbá nem kell foglalkozni a májjal, amin van két folt! Jó, de akkor mit csináljak? „Menjen vissza a körzeti orvosához vagy az onkológusához!”

Ekkor jut eszembe, hogy körzeti orvosom nincs is Pesten, én egyből nagyban kezdtem, az onkológián. 

Odalent még két órát ülök mezítláb.

Közben egy hetvenes éveiben járó férfi bottal odabotorkál a várakozókhoz, és hülyeséggel fárasztja az embereket. Én becsukom a szemem, hogy eszébe se jusson odajönni hozzám, aztán jobb híján egy férfi elegyedik szóba vele – a búzáról beszélnek, a kenyérfélékről, meg arról, hogy Brüsszel homokos propagandát akar lenyomni az emberek torkán. Aztán, hogy van hat gyereke, de elhagyta a felesége, mert nem fértek el az ötszobás lakásban. Ó, te jó ég, szerintem azért hagyták el, mert nem tudta befogni a száját – Isten lássa lelkem, ez jutott eszembe.  

 

Közben olvasom a hírekben, hogy hatalmas baleset volt Szabadbattyán térségében, nyolc halott, köztük a sofőr, Horvátországból hazatartó turistabusz ütközött nagy sebességgel a hídpillérnek, a tűzoltók vágták ki az utasokat, sok a súlyos sérült, néhányan itt a siófoki kórházban. 

A doktornő kijön, elnézést kér, hogy ennyit kellett várnom, mondja, hogy ez nem egy szokványos vasárnap, már zargatják őket a híradóktól, hogy mondjanak valamit a sérültekről. Tele a kórház rendőrrel, akiket katonák kísérnek, várják, hogy ki tudjanak hallgatni valakit. Hát, így megy ez. Tudni kell azonnal mindent, hogy a bulvár címlapon hozza a friss fotókat, lehet benne tocsogni, lehet találgatni, vajon ki vagy mi volt a hibás: „Úristen, emlékszel, néhány éve Veronában ugyanígy a hídpillérnek ütközött az a busz, ami kigyulladt, és benne égett az a rengeteg középiskolás!” Majd hosszan tobzódva be lehet kommentelni, hogy „biztos elaludt a sofőr”, vagy „a szemétláda utazási társaság trükközött valamit”, vagy „egy rohadék béemvés rosszul előzött”. 

Aztán már csak a papírokat várom, közben átlátok a másik vizsgálóba, ahol egy fiatal fiú a buszról bokaficam miatt fekszik, megjön az apukája, megöleli, sírnak, ő túlélte. 

Tulajdonképpen most, hogy jobban belegondolok, az én epém csak kis hülyeség ehhez képest. Szinte szégyellem magam, hogy ezzel zavargok itt egy szál pólóban, bugyiban, mezítláb, a siófoki kórház folyosóján.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció! (Forrás: Getty Images)