„Ne hisztériázz, ha menstruálsz!” – Felvilágosítás és jótanácsok 1989-ből

–

Gyerekként az volt az egyik kedvenc időtöltésem, hogy a nagy családi könyvespolcot böngésztem, és mindenbe beleolvastam. A patológiai és sejtbiológiai szakkönyvtől kezdve Sylvia Plath regényén át Freudig minden érdekelt, a Dalí-albumot és az Aladdin-képeskönyvet egyforma élvezettel lapoztam át. Így akadt a kezembe a Nők könyve, ami nyilván anyáé volt. Akkor láttam először olyan kötetet, amely specifikusan a női nemnek és a női nemről szólt. 

Részletesen lerajzolt női nemi szervtől az óvatos felvilágosításig

Egyszerre rémített halálra, töltött el undorral és félelemmel vegyes csodálattal az a túlságosan is realisztikusan lerajzolt punci, amit kislányként hosszan nézegettem a Nők könyvében. Különösen zavart, hogy két kéz húzta szét a szeméremajkakat, ez gyerekszemmel teljesen érthetetlen volt, miért kell széthúzni, miért kell modoroskodni (igen, kis pisis voltam, de már belekötöttem ebbe is), nem elég úgy ábrázolni, mint apa orvosi szakkönyveiben?!

Ehhez képest, amikor, nagyjából az első menstruációm környékén megkaptam a Csak lányoknak! című kötetet, az ingerküszöböm olyan magas volt már, hogy picit csalódtam is; kiknek írták ezt?! Ovisoknak? Úgy éreztem, óvatoskodnak, mindennek adtak valami vicceskedő vagy cukiskodó becenevet (felnőttként úgy fogalmaznék, hogy az egész könyvben végig szalvétával fogták a f.szt), nem értettem, mit kell itt majrézni.

Csalódtam a túlságosan gyerekeknek szóló hangnemen, főleg, miután rákészültem: bezártam az ajtót, mert egy olyan könyvvel vonultam el, ami picit titkos, nagylányos, van benne valami misztikum – szóval valami nagy dologra készültem.

Ehhez képest nem volt nagy kunszt, azt hiszem, semmi újat nem tudtam meg belőle, függetlenül attól, hogy nyilván anya könyvében sokkal részletesebben és pontosabban volt minden leírva, illusztrálva.

Utólag visszagondolva a Csak lányoknak! elképesztő módon általánosított, mint mindenki, még a felvilágosító „szakemberek” is. Ezeknek nyomán például csak egyetemista koromra jöttem rá, hogy nem velem van a baj, amiért nem mindig 28 napos a ciklusom… De hát nem is volt még akkor Cserháti-Herold Jankánk és természetes termékenységtudat tanfolyam. 

Kétbalkezes leendő háziasszonyok kézikönyve

Elteltek évtizedek, és a hétéves kisfiam egyszer csak a kezembe nyomta az 1989-es, Kétbalkezes kamaszlányok kézikönyvét. Beugrott, hogy hányszor lapozgattam anno ezt is. Nem tudni, kié volt a könyv, hogy került a polcra, de kit érdekelt ez akkor. Kamasz lányoknak szólt, és ez hét-nyolc éves korom környékén épp elég volt.

Imádtam a rengeteg illusztrációt, semmi kivetnivalót nem találtam bennük. Pedig az egész könyvnek mindössze tíz százaléka szólt a felvilágosításról, a többi főző-, varró-, vasaló-, takarítólecke volt, kiegészülve néhány szépségtippel, no meg illemtannal, ennyi. 

Felnőttként, anyaként, 34 éves nőként 2021-ben, bevallom töredelmesen: iszonyúan felhúztam magam rajta.

Az első pár oldal után már elkerekedett szemmel, vörös fejjel olvastam a könyvet, ugyanis egész konkrétan olyan dolgok kaptak helyet benne, hogy amikor menstruálsz, ne hisztériázz, nem kell tudnia otthon senkinek, hogy megjött. A betéteket alaposan becsomagolva dobd ki, ne engedd, hogy a betegségtudat eluralkodjon rajtad, de ha mégis nagyon szarul vagy, akkor viszont irány az orvos, mert az gáz. Utólag belegondolva, hogy hány ponton káros ez a szegény, kétbalkezes kamasz lányoknak, a rosszullét kerülget.

A könyvből süt a korábbi évek, évtizedek társadalmi nyomása, a „mit szólnak mások”, ha más vagy, ha önálló vagy, ha nem akarsz mindenáron mindenkit lenyűgözni.

Egy kamasz lány igenis hamar tanulja meg, hogy bizony a nőiséggel kéz a kézben járnak kellemetlen dolgok, de ezekkel tanuljon meg mindenki úgy együtt élni, hogy ne legyen zavaró, vagy zavarba ejtő a környezetnek. A kamasz lány maga nem számít.

Az ilyen „jótanácsok” következménye rémes tudott lenni. Mondok egy példát.  

 

A rettegett átázás

Nyilván nem az ominózus kamasz lányos könyv volt az első, ami azt hangsúlyozta, mennyire fontos tartani magunkat az úgynevezett nehéz napokban, és egyáltalán, de a következményei messze túlmutatnak azon, hogy a vérhez kinek milyen a viszonya. Nemcsak a könyvekből érzékeltük ezt, hanem a környezetünk is nyilván tabusította a menstruációt úgy, ahogy volt. 

Ha csak eszembe jut, hogy milyen kardinális kérdés volt a menzeszünk napjain, hogy „átáztunk-e”, máris érzem azt az ismerős gyomorgörcsöt.

Rettegtem, nehogy átázzak. Megfogalmazni nem tudtam, hogy miért lenne egyenlő a világvégével az átázás, de egyenlő volt vele, és csak ennyi számított.

Emlékszem, egyszer, egyik óra után elhaladt mellettem egy évfolyamtársam, hogy „nem mertem szólni, de egy ideje át vagy ázva”. Csak úgy odabökte, elég hangosan és némi kárörvendéssel a hangjában (sisterhood, ugyanmár!). Leforrázva éreztem magam, megalázottan. Elbújtam az ajtó mögé, és ahogy meglestem magam, megláttam a fehér pulcsim alján a már alvadt vérfoltot. Akkoriban még nem tudtam, hogy mit nem jó ötlet hordani azokon a napokon… Hát aznap megtanultam, egy életre. Egész délután sírtam; úristen, az egész osztály, az egész iskola tudja, hogy megjött, ez rettenetes! 

Tabuk és kőbe vésett ciklusok

És itt jön képbe a retró kézikönyv és az ahhoz hasonló felvilágosító kiadványok, amelyek olyasmit tabusítanak, ami a világ egyik legtermészetesebb dolga. Egy kamasz lány amúgy is telis-tele van bizonytalansággal, épp próbál megbarátkozni a változó testével, a hormonjaival.

Ha minden irányból azt hallja, hogy igyekezzen teljesen elhallgatni, szinte letagadni, de mindenesetre nem ráterhelni a környezetére a menzeszét, akkor az amúgy bárkivel előforduló átázás tényleg maga lesz a megsemmisítő tragédia.

És ez csak egy példa.

Ott van a már említett 28 napos ciklus is, amit velünk anno tényként közöltek: a normális nők ciklusa négy hét, és punktum. Ha rövidebb, ha hosszabb, az abnormális, úgyhogy vagy rosszul számoltál, vagy azonnal irány az orvos. Premenstruációs szindróma? Ugyan már, szimpla hiszti! A menzesz is pont elég a környezetünknek, igyekezzünk már a PMS-t is nyafogás nélkül menedzselni!

Lányoknak tilos, fiúknak tilos! De miért? 

A mai könyvek láthatóan már sokkal nyitottabban beszélnek a témáról és próbálják követni a legújabb ajánlásokat. De mégis, akárhányba belelapoztam, még mindig az az érzésem támadt, hogy iszonyú nehezen szabadulunk a megszokott keretekből.

A fiúk és lányok között akkora a különbség, hogy mindenképp külön kötetre van hozzájuk szükség; jobb, ha nem is tudnak egymásról! De nem lehet, hogy jobban járnánk, ha igenis többet tudnánk a másik oldalról? Vannak már olyan könyvek, amelyek érintik a másik nem kamaszaival kapcsolatos legfontosabb változásokat, de a jellemző még mindig az, hogy kiemelik: ez most a lányok könyve, fiúknak tilos, és fordítva. Miért?

Miért tilos tudniuk a fiúknak, hogy míg nekik megváltozik a hangjuk és reggel merevedésük van, addig a lányok havonta pár napig véreznek, és a viselkedésük is megváltozhat azokban és az azokat megelőző napokban? 

Szégyen helyett nyitottságra lenne szükség

A világ szemlélete változni látszik (lásd például a gendersemlegesség kérdését), a tolerancia, az elfogadás, a nemi sztereotípiákkal kapcsolatos indulat utat tör magának, de attól még nem tudjuk magunktól, hogy egy olyan érzékeny kérdést, mint a kamaszok felvilágosítása, hogyan lehetne igazán jól kezelni. Azt hiszem, frászt kaptam volna anno egy természetes termékenységtudat tanfolyamtól tizenegy évesen, mégis, mostani fejjel azt kívánom, bárcsak azokból a videókból lettem volna felvilágosítva, megspóroltam volna magamnak sokévnyi rosszul berögzült sztereotípiát, és talán még izgatottan is állhattam volna a testemben zajló változásokhoz az állandó szégyen és para helyett. Persze azt, mi lett volna, ha, ma már nem fogom kideríteni.

  

Annak mindenesetre örülök, hogy ma már bátrabban kísérleteznek a kamaszoknak szóló könyvekkel tartalomban és formában egyaránt. Vannak képregényszerű kötetek, mesék, verses-, képes- és kép nélküli könyvek, naplók, sok-sok műfaj, rengeteg lehetőség. De azok közül, amelyeket én tanulmányoztam, nem tudnék egyre sem rábökni, hogy az szakmailag, emberileg és úgy egyáltalán, minden szükséges szempontból megugraná azt a szintet, ami egy mai kamaszt valóban átsegít ezen az időszakon.

Persze, ma már ott az internet, szóval lehet, hogy a mi kiskamaszaink már nem is könyvből tanulják a testük változásait, és mire felnőnek, sokkal több információjuk lesz, mint nekünk volt akkoriban.

Az viszont biztos, hogy igenis súlya van annak, ahogyan a kamaszokhoz, kamaszokról kommunikálunk. Felvilágosító könyvet írni, publikálni még a digitális korban is felelősség. Nagyon nem mindegy, milyen üzenetet visznek magukkal a felnőttség felé vezető útjukon. 

Meséljetek, ti milyen könyvekből ismerkedtetek meg a tinédzserkor rejtelmeivel! 

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Leylaynr