Anya nem szeret. Apa itt se volt – Ilyennek láttuk a Cukorfalatok című filmet, amely már a bemutató előtt botrányt kavart

–

Néhány alig tinédzser lány felnőtt nőket megszégyenítő szexuális magabiztossággal pucsít és tekereg. Úgy twerkelnek, hogy talán még el is szégyellem magam – közben nemcsak csücsörítenek, de rendesen szexi fejet vágnak. A fenekükön feszül a nadrág, a felsőkből a teljes hasuk kint, a még fejletlen „nemi jelleg” kihangsúlyozva. 

Nem, ez nem egy általános iskola folyosója (bár akár az is lehetne), hanem egy új film, a Cuties azóta törölt és újrafogalmazott előzetese, ami ellen petíciót indítottak, és amiért a Netflix elnézést kért, mert a plakáton és az általuk vágott traileren túlságosan hangsúlyozta a gyerekszínészek szexualitását, és testük szexuális tárgyként való ábrázolását. Új ajánlót kapott, cserélték a fő plakátokat, de le merem fogadni, hogy mostanra jóval többen beszélnek a filmről, mint amennyien beszéltek volna, ha nincs ez az úgynevezett „balhé”. Bár azt is gondolom, hogy jóval többen mondanak véleményt anélkül, hogy megnézték volna. (Ebben semmi extra nincs, lassan hozzászokunk.)

Maïmouna Doucouré 35 éves francia származású rendező és forgatókönyvíró első filmje alapos felháborodást keltett tehát, miután a jogokat megvásároló streamingszolgáltató első nekifutásra finoman szólva is leegyszerűsítette a történet lényegét – bár marketingfogásnak kifogástalannak bizonyult, ha csak azt vesszük, hogy tényleg elterjedt a Cuties (Cukorfalatok) híre.

Miközben néztem a filmet, nem az jutott eszembe, hogy kinyílik a bicska a zsebemben, hanem hogy ez van. Igen, pont így van, pontosan ebben a formában létezik a világban.

De a filmben nem a gyereklányok pucsítása a lényeg, nem az ő testük kihangsúlyozása, ami leginkább zavarba ejtő, hanem az, hogy hány fiatal (nem csak lány, fiú is) kiáltja a semmibe a segélykérését anélkül, hogy azt bárki (de leginkább a szüleik) meghallaná. 

Tény, hogy van néhány problémás jelenet – még mindig nagy kérdés, miként lehet ábrázolni egy gyerek testét, akár egy művészeti alkotásban. És szimultán megfogalmazódik bennem az a felvetés is: lehet-e beszélni egy társadalmi problémáról anélkül, hogy az arcunkba tolná magát a jelenséget (talán sok helyen) leegyszerűsítve, szó szerint pőrén és naturálisan. 

A sztori szerint a saját szexualitásukat épphogy bontogató, fejletlen tinilányok (tizenegy évesek) tánccsapatot alkotnak, ahol a közösségi médiából ismert „sztárokat” próbálják majmolni, közben szeretnének csábítók, érdekesek lenni, és figyelmet kicsikarni (ahogy gyakorlatilag minden fiatal.) 

Közben pasizni kezdenek azon a módon, ahogy ezt a gyereklányok képzelik – de a hormonok első tombolását elég érzékletesen és ismerősen mutatja be az alkotógárda.

Én meg egyre inkább úgy érzem, hogy sokkal fontosabb film ez annál, mint hogy azonnal felháborodjunk rajta és leírjuk, pláne a megnézése nélkül. 

De nem a pucsítás ismerős, meg a hasvillantós pólók, és még csak nem is az, hogyan kezdtünk fiúzni, hanem a kommunikáció hiánya. Hogy csak úgy, csupasz seggel (nem szó szerint) fel kellett nőni, korán el kellett költözni otthonról, mert ha mondták is, hogy „ne csináld, édesgyerekem”, tulajdonképpen nem volt felettünk igazi kontroll.

Túl ismerős, hogy anya és apa nem kérdez arról, „mi van veled, édeslányom, ki bántott, mi fáj”. Hogy elmaradozik szépen a valódi figyelem valahol két válás és három partnercsere között, a vagyonmegosztási perek évekig tartó huzavonájában. Hogy egyedül kellett menni fogamzásgátlót felíratni, de legalább büszke volt rád a világra hozód, hogy „legalább volt eszed, fiam”. Túl ismerős a fenyítés is, na nem a testi (vagyis az is kicsit), hanem amikor nem mehettél el, és a „miért?”-edre a válasz annyi volt: „Mert csak.” Vagy: „Amíg az én kenyeremet eszed, addig az van, amit mondok.” 

Túl ismerős sok minden, persze nemcsak a saját felnőtté válásomból, hanem a barátnőiméből, a barátaiméból, és a kilencvenes évekből, amikor én élhettem át mindezt. És a jelenből is, ahol az idősebb ismerősök gyerekei már egy digitális korban teljesen más idolok és eszmék közé érkeztek, ahol a könnyen elérhető tartalom azt jelenti, hogy még a karjukat se kell kinyújtaniuk érte, hiszen könyöknél hajlik az a testrész, így pedig közelebb tarthatják az arcukhoz az okostelefonok buta fényét. 

Túl ismerős, és mégse gondolom, hogy „pfuj, pfuj, közösségi oldalak”, és „pfuj, pfuj, csúnya gonosz, érzéketlen felelőtlen szülők”, akik segghülyék a neveléshez.

Csak annyit gondolok, amíg nézem a filmet, hogy nincs más, ezt dobta a gép: valakinek a maximális gondoskodást, a másiknak meg a legjobb esetben is kétezer „fussa” vonatjegyre, oszt viszlát, szevasz. 

Ismerős a harag is. Amit akkor érez az ember, ha rájön, hogy neki nem a gondoskodás jutott.
Ismerős a figyelemért folytatott küzdelem.
Ismerős az elveszettség érzése, a kétségbeesésé, és az is, hogy ez az egész talán értelmetlen és felesleges.
Szóval ismerős a létezés hiábavalóságára való ráébredés kezdetleges állapota. 

A gyerekszínészek testétől viszont kellemetlenül érzem magam, mert nem akarok ilyet látni. Igaz, olyan filmet sem akarok látni, amiben meggyilkolnak vagy megerőszakolnak valakit. Nem élvezem ezt a filmet, nem is tetszik a Cuties, bár abban sem vagyok biztos, hogy ez a célja, a tetszés. 

Hiányérzetem van. Nem biztos, hogy ez a film hibája. Talán inkább azt jelzi, túl ismerős a plasztikusan ábrázolt hiány. 

Szentesi Éva

Kiemelt kép: Cuties (Netflix, 2020)