Gyárfás Dorka: Állítólag szültem – vagy csak elméletileg?

–

Emlékfoszlányaim maradtak csak. Ahogy fekszem a sötét szobában, már műtét után, magányosan, arra intve, hogy ne mozduljak, ne forduljak át az oldalamra. Ezt az éjszakát a hátamon fekve kell töltenem, pedig úgy sosem tudtam aludni, nemhogy nagy hassal. Hiába volt meg a műtét, ez a hegy még mindig itt tornyosul előttem, és hiába a tiltás, hirtelen elviselhetetlenné válik a póz, kizárt, hogy kibírjam így egy egész éjszakán át. Aztán rám tör a reszketés és a fejfájás (kezd kimenni belőlem az érzéstelenítés), nem tudok uralkodni magamon, jelzek a nővérnek, mire ad egy Algopyrint, bár azt mondja, nem szabadna neki. Ez segít, megnyugszom tőle. Állítólag szültem előtte. 

Ugyan a gyerekek sehol, a férjem sehol, a folyósóról semmi nesz nem szűrődik be, én meg azt sem tudom, mi van, de gyakorlatilag (vagy csak elméletileg?) átléptem egy kapun: anyává váltam.

Ez az utolsó éjszakám, amikor nyugodtan alhatnék, hogy kipihenjem a császár sokkját, aztán megkapom a babákat (vagy legalább az egyiket, akit nem vittek el a koraszülött osztályra), és többé nem alhatok egyben hat órát. Hát, most sem megy. Mikor lesz már reggel?

Nagyjából ennyi. A megelőző órákból még bevillan az aneszteziológus kedves simítása a homlokomon, és a függöny mögül áthallatszó poénkodás, hogy mi lenne, ha az egyik gyerekemet kivennék azonnal, de a másikkal várnának pár percet, és akkor ő már éjfél után, egy másik születési dátummal születne. Bárcsak közbe tudtam volna szólni, hogy igen, csináljuk! De Dini állapotára való tekintettel (sorvadt baba volt) mégsem lehetett szórakozni, őt is kiemelték azonnal, és az arcom elé tették, hogy belenézzek azokba a mélykék, túlvilági szemekbe, amik tágra nyílva, rezignáltan szemlélték az újonnan feltáruló világot.  

Eddig tartanak az emlékek. Nem estünk kétségbe attól, hogy így alakult (bár nem számítottunk rá, nem így készültünk), és nem éreztem lelkifurdalást, amiért nem szülhettem rendesen. Féltem a szüléstől, de nem futamodtam volna meg tőle. Viszont amikor beértünk a kórházba az elfolyt magzatvízzel, és az ultrahangon kiderült, hogy Dini sorvadt baba, ráadásul még egyikük sem indult el a szülőcsatornába, simán elfogadtuk, hogy ez háromszoros rizikófaktort jelent, amiért császárt javasolnak. Örültünk, hogy végül is világra jöttek, élnek. 

Másnaptól pedig az volt a dolgom, hogy egy csont és bőr kis lényt megtartsak az életben, a másikkal, a „tökéletessel” (aki azért az osztályon így is legkisebbnek számított) pedig ismerkedjek. Persze hogy fájt a heg. Emlékszem, vinnyogva könyörögtem a férjemnek, hogy ne nevettessen – ő meg fel volt dobva azokban a napokban, hogy apa lett, sziporkázott. Nyilván pisilni, kakilni sem ment könnyen. Meg felállni az ágyból sem. De attól még mennem kellett naponta hatszor egy emelettel lejjebb (tehát lépcsőzni), hogy a szoptatással próbálkozzam – azt mondták, ez különben is csak jót tesz a sebemnek.

Elképesztő visszagondolni arra, milyen tudatlan voltam. Mennyire sodródtam csak abban a helyzetben, de mivel mindenhonnan kedvesség vett körül, végül is hagytam magam. És hát, onnantól nem én voltam fókuszban. 

Mindezt csak azért idézem fel, mert az ünnepek alatt húsz anyuka „hegmeséjét” olvastam el – vagyis a császáros szüléstörténeteiket, amiket Kiss Verus, a Császárvonal nevű Facebook-csoport alapítója gyűjtött össze és adott ki könyvben. „Hasi szülés”, most már azt is tudom, hogy így hívják – éppen azért, hogy ne féljünk kimondani: mi is szültünk. A húsz nő persze mind másképp élte ezt meg, hiszen más körülmények határozták meg az idevezető utat, és mást-mást tapasztaltak a kórházban is. Van köztük, akinek ez sokáig a szülésre való alkalmatlanságot jelentette. Van, akinek egy korábbi, traumatikus hüvelyi szülés „felülírását”. Van, aki nem tulajdonít neki nagy jelentőséget, más meg elfelejteni sem tudná, mert a műtétnek szövődményei lettek, amikkel évekig küzdött még. 

De nemcsak a történetek beszédesek és elgondolkodtatóak (főleg így, együtt), hanem a fotók is mellettük, amiket szintén egy „császáros” anyuka, Perdy-Fazakas Brigitte készített. A hegek is olyan sokfélék, még ezek mögé a szűk plánok mögé is annyi mindent lehet odaképzelni. Nem beszélve arról, hogy azt kérték az alanyoktól, hogy egy jellemző tárgyat is tegyenek a hasuk elé, ami abban a korszakban sokat jelentett nekik. Van, aki a sokat hordott pizsamafelsőjét választotta, más a vércukormérőjét, van, aki egy gyűrűt, amit erre az alkalomra csináltatott, más meg a szoptatós párnáját. 

Nézegetem a felvételeket, a hegeket és a tárgyakat, és közben jövök csak rá: én ezen az egészen úgy léptem tovább, hogy nem is pillantottam hátra. Mit tudtam volna megmutatni, ami sokat jelentett? Talán egy könyvet, hogy azzal illusztráljam, milyen meglepetés volt, hogy már a gyermekágy kezdetén, egy koraszülött és egy egészséges csecsemő mellett is maradt időm olvasni, és ez milyen nagy felfedezés és öröm volt? Vagy egy-két ezrest, amit a nővérek és a kórházi takarítók zsebébe dugdostam az idősebb családtagok nógatására, akiknek több tapasztalatuk volt az íratlan kórházi etikettről, és az egészségügyi szakdolgozók béréről? Vagy a legkisebb, legjelentéktelenebb fülbevalómat, amit abban a két hétben viseltem csak, mert azt mondták, ékszert ne vigyek magammal, azt ellopják még a fülemből is?  

Nézegetem mások hegeit, és hirtelen ráébredek, hogy azt sem tudom, az enyém hogyan néz ki. Olyan rég nem foglalkozom vele.

Ahogy a császárműtétnél nagyobb trauma volt a koraszülés, úgy a hegemnél is jobban aggasztott a hasamon kinyúlt bőr, amit semmilyen sporttal, edzéssel nem lehetett már kisimítani.  

Elég sokat foglalkozom pedig a testemmel, azt hiszem. Már azelőtt is kénytelen voltam (mert sosem voltam elégedett vele, és mert aki ötéves korában egy balett-terem tükörfalával néz farkasszemet, az ehhez szocializálódik), ráadásul épp a terhesség, a szülés, és az utána következő rehabilitáció, majd kis szusszanás után az öregedés első jelei épp elég vizsgálni- és gondolkodnivalót adnak az embernek. Elég nyilvánvaló, hogy a testünkön minden életszakasz nyomot hagy – egy örökké változó dolog, ami tükrözni a belső állapotunkat is, de minimum szoros összeköttetésben és kölcsönhatásban van vele. Szóval nem gondoltam, hogy lenne még mit feltárnom, hiszen folyamatos monitorozást végzek. De ez a könyv ráébresztett, hogy mégis csak átugrottam egy fejezetet. 

Nem tudtam, hogy a heggel törődni kéne, úgy külső, mint belső értelemben. Nem ápoltam, nem masszíroztam, nem beszélgettem vele, nem neveztem el, nem tulajdonítottam neki szimbolikus jelentőséget. Nem is csak a negyven anya története, hanem az utánuk következő szakemberek megszólalásai és írásai ébresztettek rá, hogy pedig nem árt foglalkozni vele, még akkor is, ha az ember nem traumaként tekint rá. Horváth Réka perinatális szaktanácsadó mondja például, hogy ő még a hozzám hasonló anyák történeteiből is kihallja azokat a részleteket, amik feldolgozandó gócot rejtenek, csak talán még nem tart ott az illető, hogy feltárja őket. Ilyenkor ő is csak óvatosan közelít hozzájuk, mert a szembesülést nem lehet erőltetni, mindenki a maga tempójában fejlődik. 

A könyv hatására tudatosult csak bennem, hogy a mi életünkből kimaradt az „arany óra”. Hogy ott feküdni elhagyatottan egy sötét szobában egy egész éjszaka, az talán mégsem a legjobb indulás volt – sem anyaként, sem a csecsemőknek.

Együtt lélegeztünk nyolc hónapot át, aztán egyszeriben mindhárman máshol ocsúdtunk. De mivel a kapcsolatomat a gyerekeimmel mindig felszabadultan éltem meg, ezért efelett is átsiklottam. Pedig Horváth Réka története arról, hogyan lehet pótolni ezt az elmaradt élményt otthon, megfelelő körülményeket teremtve – nagyon tetszett, jó lett volna megcsinálni. Ahogy az is milyen jó lett volna, ha ott, a kórházban van kivel erről beszélni, és nemegyedül kell elrendezni magamban, vajon mekkora a baj. 

Kilenc év telt el a szülésem után, amikor a húgom terhes lett, és engem kért meg, hogy kísérjem el a szülése során. Nem akart beindulni a dolog, hiába segítettek rá a kórházban, így végül ez is császármetszéssel végződött. Ott álltam az üvegfal mögött, és most kívülről néztem végig, mi történik. Megrázó volt mindezt az újszülött szemszögéből átélni. Mert valahogy vele tudtam azonosulni, ahogy egyik pillanatról a másikra kiemelték, és feltartották a fénybe. Minden pórusából azt láttam áradni, hogy ő még nem akart jönni. Nem igazság, hogy ezt tették vele, lélekben még nincs itt. Olyan volt, mint egy kegyetlen ébresztés, mint amikor 4:30-kor szól a vekker, hogy kelni kell. De legalább megadatott neki a szőrkontaktus az apukájával, és aztán megvolt az arany órájuk is együtt.

Nem vagyok biztos benne, hogy mindenre fel lehet készülni előre – bár a Hegmesék egyik célja az volna, hogy a várandós anyukák figyelmét felhívja arra: a császár eshetőségével is számoljanak, és legyenek ott fejben, hogy valamennyire kontrollálni tudják az eseményeket. Én a másik célját talán még fontosabbnak érzem, amit dr. Andrek Andrea pszichológus fogalmaz meg a könyvben: hogy a császármetszésben segédkező szakszemélyzetnek megmutassa, mit él át ilyenkor egy anya, és mire lenne szüksége. És persze a valaha császárral szült anyukáknak azt, hogy még visszamenőleg is van értelme foglalkozni vele. Az a heg – még ha lassan elhalványul, majd szinte eltűnik is – mégis csak életünk legfontosabb napjának (napjainak) az emlékezeti helye.