A várva várt kéthetes családi nyaralás előtt egy nappal…

Péntek reggel van, július 12. Már több mint három hét eltelt, és még mindig a biopsziám eredményére várok. Az autóban ülök a férjemmel a kórház felé tartva egy kietlen úton, egy bal kanyarra várva, hogy másodszorra is megnyissák egy kicsit a sebem, ami már nem egy félbevágott pogácsára, csak egy kis gumilabdára emlékeztet. Ekkor megszólal a telefon. A sebész hív, hogy megvan a biopszia eredménye. Follikuláris limfóma.

Robotüzemmódba kapcsolok. Visszakérdezek, mindenféle érzelem, sírógörcs nélkül. Aztán leteszem a telefont, és közlöm a tényeket a férjemmel. Leparkolunk. Vadul nyomkodom a telefonom, olvasni kezdek és zokogni, hiszen ez velem nem történhet meg, ez csak másokkal történik, és különben is, mi ez? Nekem van egy negatívnak mondható citológiai leletem, és a laborleleteim sem mutatnak kiugró értékeket, mindemellett nem érzek semmit.

Hogy mondom én ezt el anyának, hogy ne omoljon össze? 

Kavargó gondolatok ezrei

Meg különben is rólam van szó, és nem másról, nem egy idegenről vagy egy távoli ismerősről. Persze sokáig zokogni sem lehet, hiszen most fel kell menni a harmadik emeletre, és a sebemet kell ellátni, hiszen holnap utazunk.

Utazunk? A gyerekeknek megígértem, hogy ott már lehet anyát fröcskölni vízzel, mert addigra meggyógyul. Lehet rángatni a karját, mert már nem fog neki fájni.

Seb elintézve, varratok kiszedve. Irány a munkahely, ahol, ugye, szintén nem lehet nekiállni zokogni, legalábbis nem mindenki előtt. És akkor hívom a hematológust, akit nem lep meg a hír. Ő az egyetlen.

De a szavai megnyugtatnak, és igen utaztunk, két hétre kiszakadtunk a valóságból, és nem volt ugyan sok olyan perc, amikor ne jutott volna eszembe a rák, de abban bíztam, még a PET CT előtt állunk. Ki tudja, még az is lehet, hogy nem kell kezelés.

Két hét után visszaérkeztünk a valóságba

Meglett a PET CT, és az első eredmények birtokában lévő orvosi konzultáció. Ki fog hullani a hajam. Az emberemlékezet óta hosszú hajam, amivel a gólyatáborban görög istennőnek tituláltak.

Könnyek… amiket orvos előtt nem ejtünk. Ó, dehogynem! És közben próbálok jegyzetelni, mindent leírni, mert tudom, amit most nem írok le, arra nem fogok visszaemlékezni. A legfontosabb mondat, amit jó vastagon bekereteztem, így szólt:

„Anna, ezen szépen tudunk segíteni”.

Agy átkapcsol, üzemmódot vált. Innentől megkezdődik az a szakasz, amelyben kisebb hullámvölgyek akadnak ugyan, de csak erre koncentrálok: „Anna ezen szépen tudunk segíteni”.

Eldöntöm ott, akkor, végérvényesen, hogy nem olvasok semmit a neten, mert nem öt és tíz évre tervezek. Az egyetlen, amire koncentrálok, az az orvos. Hiszen már kilenc évvel ezelőtt is segített egy tüdőembólia után. Megállapítom magamban, hogyha ezen is túl leszek, ő lesz életem orvosa.

Parókarecepttel a kezemben megindulok a parókáshoz

Megveszem egyedül a hosszú hajú parókám. Apukám már az autónál vár, megölel, magához szorít, és életemben először érzem, látom, hogy hüppög. De azt is tudom, hogy ez lesz az utolsó könnye előttem, mert ők is üzemmódot váltanak.

Felhívom a fodrászt, rövidre kell vágni a hajam. Azt hittem, az lesz az első megzuhanásom, amikor földre hull a hosszú hajam, és tükörbe nézek. De nem. Majd rájövök, hogy rosszul időzítettem a parókavásárlást. Parókacsere, rövid hajam lesz. 

Megtörténik az első kezelés. Túlélem, nem hányok, kemény vagyok, hányinger-csillapítót sem veszek be. Nem kell. Nem mintha ennyi gyógyszer és méreg mellett számítana az az egy hányinger-csillapító. 

Két héttel később kislányom szülinapja. Bírom én. Mindent bírok. Kemény vagyok.

Amikor a vendégsereg elmegy, az egyetlen, ami maradt, a hajam a teraszon. Mindenhol, bárhova pillantok.

Akkor ránézek a férjemre, és közölöm vele: ma este lenyírod a hajam. Úgy gondolom, ha eddig nem, akkor most biztosan elérkezik a megzuhanás. Közben nem merek tükörbe nézni. Ő viszont, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, csinálja. Lesz azalatt a fél óra alatt punkos és mindenféle frizurám. Végül pedig tar… kopasz. A végét egy fejtetőre adott puszival zárja, és egy bókkal: gyönyörű fejformám van. Persze közben folyamatosan az arcát, a tekintetét lesem, mert tizenöt év után már minden apró rezzenést észreveszek. De nincs. Tényleg komolyan gondolja, amit mond. És akkor belenézek a tükörbe. Elmaradt a zuhanás. Mert ugyan hipó fehér fejem szinte világít, de ha még valakinek így is tetszem, akkor annyira mégsem szörnyű. 

Már csak a gyerekeknek kell valahogy tudtára adni

Anyának most egy ideig ilyen lesz. Ez is sikerül, mert ettől a naptól, ha véletlenül meglátnak úgy – mert otthon egyébként egy csini pink színű inkább úszósapkára hasonlító kis sapkában vagyok – rögtön elkezdem énekelni, az Alma együttes Kopasz kukac című dalából, hogy „kac-kac kopasz kukac, almába beleharap, kac-kac kopasz kukac”.

Majd jöttek szépen sorban a kezelések, akkor még nem tudtam, hogy hat vagy nyolc vár rám, bár éreztem, hogyha az orvosom felveti a nyolc lehetőségét is, akkor az bizony, nyolc lesz.

Azért én sem vagyok kivétel

Megjött végül az a várva várt első zuhanás is, méghozzá egy barátnőmnek köszönhetően. Persze tudom, tapasztaltam, hogy az emberek többsége ezeket a helyzeteket nem tudja kezelni, bizonyára én sem tudnám. Ő sem tudta. Jól akarta, de pont olyan pillanatomban talált meg, hogy a vele való beszélgetés után két napig csak sírni tudtam, amikor senki, vagy legfeljebb a férjem látott. És akkor félredobtam a nagy fogadalmam, hogy nem olvasok semmit a betegségről, mert milyen már az, hogy egy nem orvos barátnőm is többet tud róla, mint én magam. Hiszen mondta, hogy a non-Hodgkin, mint az enyém is, rosszabb, mint a Hodgkin, mert nem gyógyítható, csak kezelhető. Meg hát az orvosok… ők nem mondják meg az igazat. Na, jó, bízzunk benne, hogy az enyém igen, és ő reméli, hogy minden jól alakul.

Micsoda? Reméled? Én nem remélem! Én tudom.

Net elő. Olvasás. Hullámvölgy és centivágás, hogy mikor megyek már újra orvoshoz. Biztos félreértettem valamit. Lehet, hogy valamit elengedtem a fülem mellett, hiszen a kezdet kezdetén is felvetette a limfómát mint lehetőséget, amit hallottam ugyan, de teljes mértékben kizártam. Lehet, hogy most is félrekapcsolt valami bennem, hiszen egyedül voltam, bármi előfordulhatott.

És akkor elérkezett az újabb konzultáció, a tapintható, illetve nem tapintható nyirokcsomók, és az újabb higgadt és kimért tájékoztatás, hogy jó úton vagyunk, majd a félidős PET CT, hogy hatalmas eredményt értünk el.

Mi, sokan, együtt

Az orvosom, én, a családom, a pozitívan gondolkodó, támogató szüleim, a folyton imádkozó Down-szindrómás öcsém, az ilyen napokon a gyerekek istápolásában részt vállaló tágabb családom, a félelmet, bizonytalanságot sosem mutató, már-már idegesítően semmiféle vitába bele nem álló férjem, a barátaim és a rokonaim, a távmunkát biztosító főnököm. A gyerekeim, akik a több perces apa által tartott prédikáció után (anyának szót fogadunk, nem idegesítjük) tíz perccel már kétszázra repítették a vérnyomásom. A legjobb barátnőm, aki minden kezelés alkalmával meglátogatott, és akivel az utolsó előtti kezelésem előtt már odáig jutottam, hogy önfeledtem nevetni tudtam a betegségemen. Akitől el tudtam fogadni azt, hogy vannak fizikai határaim. 

Mert bizony vannak. Karácsony előtt már szó szerint rosszul láttam a munkahelyi dolgok miatt. Sok volt, mert már nem bírtam a terhelést, amit máskor igen. A munka, a két gyerek mellett még szakdolgozatot is írtam, majd védtem és záróvizsgáztam.

Pedig a kezelések után pár napig csak feküdni voltam képes. Elfáradtam attól, hogy beszéltek hozzám. Egy héttel később is, kimerített a porszívózás, vagy egy kis biciklizés. A kemoterápia után másfél hétig is fura, rossz érzés volt a hasamban. És még sok mindent sorolhatnék. 

De mégis, azt elfogadni, hogy az embernek vannak fizikai határai: nehéz. Mert ezzel nem akarsz szembesülni, hiszen akkor szembesülsz a betegségeddel.

Kétszer sírtam az orvos előtt

Az első és az utolsó konzultáció alkalmával.

Az utolsón elmondta, hogy mivel harmadik stádiumban voltam, és nagy kiterjedésű volt, ezért még két évig nyolchetente vissza kell járnom biológiai terápiára.

Ez volt az a pont, amikor az agyam ismét váltott. Amikor rájöttem, hogy én is egy voltam a betegek közül, még ha nem is akartam róla tudomást venni. Még ha valamiféle kívülállónak tekintettem is magam végig. Hogy jó-jó, de hát én szerencsés vagyok, hogy egy menedzserszűrésnek köszönhetően véletlenül kiderült. Hiszen ezt mondta az orvos is: örüljek, hogy felfedezték időben a bajt. És én ettől másnak éreztem magam, olyannak, aki itt van, csinálja, amit kell, de biztosan emelt fővel távozik.

Az utolsó konzultáción már nemcsak hallottam, hanem meg is értettem, hogy harmadik stádium és nagy kiterjedés. Itt volt az a pont, amikor a hat hónapig bent tartott levegőt kifújtam. Potyogni kezdtek a könnyeim. Vége. Végigcsináltuk.

Torma-Lovász Anna