Az orvosom közvetlenül altatás előtt közölte, hogy ha életben is maradok, valószínűleg a méhem odalesz

Szeretnék elmesélni egy tanulságos történetet arról, hogy mennyire fontosak az anyai megérzések. A második szülésem történetéről lesz szó.

A jelenlegi terhességem során a terhesgondozást „X” magánintézményben vezettem, de nem szerettem volna ismét ott szülni, mivel ez a korábbi intézmény nem támogatja a gyengéd császármetszést, illetve az első szülés kapcsán rengeteg trauma ért. Vágytam egy olyan biztonságot nyújtó intézményre, ahol partnerként kezelnek, és még ha fizetni is kell, nem kell azon aggódnom, hogy szakmailag maximálisan felkészült csapatot és ellátást kapok, amikor eljön az idő.

Így hát február végén, 34 hetesen megtörtént a találkozó „Y” intézményben a koordinátor által javasolt orvossal. Ebben az intézményben kötelező orvosválasztás van, aminek a díját a szülési csomag magában foglalja.

„Futólag ránézett a méhlepényre az ultrahangon, és még ő vont engem kérdőre, hogy én honnan tudom, hogy létezik ilyesmi?”

Kitűztük a programcsászár időpontját.

Az első ultrahang alkalmával érdeklődtem az új orvosomnál, hogy minden rendben van-e a placentával, mivel hallottam a placenta accreta spektrum fogalmáról, amikor a placenta összenő a méhtesttel, és életet veszélyeztető vérzés léphet fel a szülés folyamán. Olyan típusú ember vagyok, aki szeret biztosra menni, és mivel már volt egy korábbi császármetszésem, illetve sajnálatos módon két missed ab műtétem, az életkorom folytán is gyanítottam, hogy hajlamos lehetek méhlepényproblémákra. Édesanyám illetve nővéreim összes szülése során nehezen vált le a placenta, és műtéti úton kellett eltávolítani, illetve ez az állapot erős vérzéssel járt együtt náluk is.

Mondanom sem kell, az orvos teljesen elbagatellizálta még a kérdést is, futólag ránézett a méhlepényre az ultrahangon, és még ő vont engem kérdőre, hogy én honnan tudom, hogy létezik ilyesmi? Nem alapozta meg a bizalmamat felé.

Itt követtem ez azt az égbekiáltó hibát, hogy nem váltottam azonnal orvost.

35. hét és 3. nap környékén elkezdett szivárogni a magzatvizem, amiben én ezen a ponton még nem voltam biztos. Átlátszó, színtelen, szagtalan, a kisbetétemet és a bugyimat átáztató hüvelyváladék jelentkezett, ha egy ideig feküdtem és hirtelen felálltam. Még aznap bementem az orvosomhoz vizsgálatra, de csak egy hüvelyi ultrahangot csinált, és megállapította, hogy ez terhességi folyás. Nem csinált pH-tesztet. Ez a „terhességi folyás” egészen másfél hétig szivárgott belőlem, és a fordulatot csak egy másik szakemberrel történt találkozó hozta el.

„Y” intézményben lehetőség van szülésznőválasztásra is, akivel az első találkozónk 36. héten és 6. napnál történt. Egy végtelenül kedves és profi szülésznővel hozott össze a sors, akivel átbeszéltük az elképzeléseinket a gyengéd császárról, és biztatott, hogy ha továbbra is fennáll a folyás, vagy bármi szokatlant tapasztalok, írjak egy smst, küldjek fotót róla neki. Másnap reggel már apró tócsában állt a lábamnál a „terhességi folyás”, elküldtem róla a képet a szülésznőnek, aki azonnal behívott, mert egyből tudta, hogy ez magzatvíz.

37. betöltött héten tehát bementem a kórházba, ahol a szülésznő jelezte az orvosomnak, hogy itt valami komolyabbról lehet szó, mint „terhességi folyás”. Az orvos az ultrahangeszközt szó szerint egy töredék másodpercre helyezte csak a hasamra, majd miután látta hogy mennyire kevés magzatvíz van, egyből szólt hogy ma szülünk.

„Az orvos azt is megjegyezte, hogy egy kicsit jobban vérzek a kelleténél.”

Délután 4 körülre összeállt a csapat, a „szokványos” császármetszés előtti aggodalmak voltak csak bennem, hogy milyen kellemetlen lesz, ahogy behelyezik a branült és a katétert, hogy vajon sikerül-e a gerincérzéstelenítés, hogy milyen furcsa lesz hogy nem mozognak a lábaim, és mennyire rühelltem a legutóbb is a műtét közbeni és utáni reszketést. De közben epekedve vártam, hogy megismerhessem a második kislányom.

Ezek az aggodalmak apróságokká váltak ahhoz képest, ami ezek után következett.

A férjemet valamikor a műtét vége felé, alig pár másodperccel a kislányom születése előtt sikerült behívni a műtőbe.

Műtét közben az orvosom mintegy kedélyesen megjegyezte, hogy alig 1 dl magzatvíz maradt a kislányom körül.

Ez azért is különösen aggasztó, mert GBS-pozitív lett a 36. héten a szűrésem, és az elhúzódó magzatvízszivárgás miatt így extrém módon fennáll a kockázata, hogy a gyermekem valamilyen felszálló fertőzést kaphatott el.

Az orvos azt is megjegyezte, hogy egy kicsit jobban vérzek a kelleténél.

Miután lezajlott a műtét, visszatoltak a családi szobába, ahol megkezdődött az aranyóra. A kislányomat sikerült mellre helyeznem, sikeresen elkezdte szopizni a kolosztrumot. Nagyon büszke voltam magunkra, mert egyből egymásra hangolódtunk.

A reszketés ezután következett, és egy intenzív méhüregi vérzés vette kezdetét. A családi szobában az idill helyett a személyzet jelentős része rémülten próbálta elállítani az egyre erősödő vérzésemet. Percenként esett neki valamelyikőjük a hasamnak, hogy megnézzék, mennyi vér ürül. Ez iszonyatos fájdalmakkal járt, kínok közt ordítottam. Több vérzéscsillapító készítményt kaptam, hol vénásan, hol a számba, hol a fenekembe.

Intenzív tanakodás kezdődött, hogy visszatoljanak-e a műtőbe. Az egyik orvos telefonon próbálta elérni a műtősfiút, és kérte, hogy jöjjön vissza, mert azonnal szükségem van egy újabb feltáró műtétre.

Miközben iszonyatos fájdalmakat éltem át a gyógyszerek méhösszehúzó hatása miatt, és mert a hasamból próbálták kinyomkodni a felgyülemlett vért, végighallgathattam, ahogy a műtősfiú a telefonban vitatkozik az orvossal, hogy neki már lejárt a műszakja, és már a villamosmegállóban van és nem fog visszajönni.

Ezután visszatoltak a műtőbe, és az aneszteziológus orvos emelt át a műtőágyra, miközben végig azon izgultam, nehogy leejtsen, hiszen ő nem ilyen feladatok ellátásához van szokva.

A műtőben zajlottak a kapkodós előkészületek, ment az anyázás meg egymás sürgetése, lehetett érezni a feszültséget.

Utolsóként megjelent az „orvosom”, és közvetlenül altatás előtt közölte velem, hogy ha életben is maradok, valószínűleg a méhem odalesz. Az altatás előtti utolsó másodperceimben a plafonon egy foltot bámultam, és azon gondolkoztam, hogy vajon ez lesz-e az utolsó dolog, amit az életemben látok.

„Viszolygok a gondolattól, hogy az az ember még egyszer a testem közelébe jöjjön.”

Ébredés után kiderült, hogy intubáltak, amiről én semmit nem tudtam előtte, hogyan zajlik. Az első pár másodpercben, gondolom a cső kihúzását követően, fuldokoltam, és ezt sehogy sem tudtam jelezni, mert rögzítve voltak a kezeim. Szerencsére ez az érzés hamar elmúlt, majd közölte az orvosom, hogy a vérzés elállt és a méhem is megmaradt.

Két egység vért kaptam és végül nem találták meg a vérzés forrását, valószínűleg hatott az a rengeteg gyógyszer, amit alul-felül-középen belém nyomtak a műtét előtt.

Napokkal a műtét után egy hatalmas, két tenyérnyi nagyságú, égési sérüléshez hasonlító seb jelent meg a császárhegem és a köldököm közötti területen, ami valószínűleg a második műtét folyamán sérült meg. A védőnőnk azt feltételezi, hogy valószínűleg latexallergia okozhatta, bizonyára intenzíven nyomkodták azt a területet is.

Tegnap volt a varratszedésem, természetesen nem az „orvosomhoz” mentem vissza, hanem egy másik orvost kértem.
Viszolygok a gondolattól, hogy az az ember még egyszer a testem közelébe jöjjön.

Ez az orvos egyébként az összes létező felületen szinte csak pozitív értékeléseket kap, de most már tudom, hogy „nem minden arany, ami fénylik...”

Fogalmam sincs, hogyan tovább. Még nagyon frissek az élményeim, alig 10 napos a babám.

Sok ponton felmerül bennem az orvos és az intézmény felelősségének a kérdése, de a leletekben és zárójelentésekben csak szűkszavúan fogalmaznak az eseményekről.

Hogyan lehet, hogy egy 30 éves szülész-nőgyógyász szakmai múlttal rendelkező „sztárorvos” nem gyanakszik magzatvízszivárgásra, pedig többször is jeleztem felé? Hogyan lehet, hogy az ország egyik legjobbnak titulált magánkórháza megengedi azt magának, hogy ne álljon rendelkezésre műtőssegéd a nap 24 órájában? Hiszen sürgősséget igénylő esetek bármikor előfordulhatnak a nőgyógyászatban.

Mondhatnám, hogy szerencsére egészséges a babám és hogy én is élek, de ennek a szülésnek nem így kellett volna kinéznie.
Főleg nem cserébe azért a hatalmas összegért, amit végül otthagytunk.

Ha bizalmi kapcsolat lett volna köztem és az orvosom között, és elvégezte volna a munkáját, akkor ki kellett volna kérdeznie a korábbi császáros előzményemről. Azon a ponton kiderülhetett volna a nehezen leváló méhlepény tendenciája, hiszen az első gyermekemnél is (ha nem is ennyire, de) erős vérzés lépett fel.

Úgy gondolom, hogy az ember éppen azért megy magánkórházba, mert azt feltételezi, hogy nagyobb biztonságban van, mint egy állami intézményben.

Most már két intézmény kapcsán is elmondhatom, hogy ez nagyon nem fedi a valóságot.