A volt férjembe soha nem voltam szerelmes. Menekültem hazulról a mostoha körülmények elől, anyám tiltott Feritől, mert volt egy fogyatékos húga, rettegett tőle, hogy az unokái is „olyanok” lesznek. Szegény Ilonkának megnyomták a fejét szüléskor, tele lett az agya vízzel, az orvos meg későn csapolta le. Nem bírták megtanítani írni, de az évszámokat a mai napig kívülről fújja. Régen láttam őt is. Feri családja mélyen vallásos volt, rendes jóravaló, módos család. Elvettek tőlük mindent az átkosban, de kemény munkával tisztes vagyonra tettek szert a rendszerváltás után.

Az én anyám egy léha nő volt. Csak magával volt elfoglalva, meg az udvarlóival. Emlékszem, mikor eljött megnézni az első unokát, úgy fel volt cicomázva, hogy Feri anyja majdnem leesett a hokedliről. Később az anyósomat szólítottam anyának. Jó volt az életünk, gyorsan jött az első, majd a második gyerek is, az én szép lányaim, Aliz és Viktória. Boldogok voltak azok az idők. Nyaranta Miskolctapolcára mentünk, a tél meg egy végeláthatatlan karácsony volt. A férjemmel úgy voltunk egymás mellett, mint két testvér. Azt hiszem, igazán sosem fogadta el ezt a hűvös helyzetet, rettenetesen megsértődött minden alkalommal, amikor rászóltam, hogy „Nem kell engem annyira szeretni!” Nem értette. Sehogy se értette meg, hogy nem leszünk soha együvé valók.

Játszottuk a családot, Feri szigorú volt velem is és a gyerekekkel is. Mindennel el kellett otthon számolni: merre jártam, mit vettem, mennyit költöttem.

Feszült figyelemmel kuporgatták az utolsó forintot is. Gondolom, ehhez a régi rendszerben szoktak hozzá. Egy perce sem lazítottak és nem élvezték a megteremtett vagyont. Sosem tartoztam közéjük igazán. Én egész életemben a pazarlást láttam anyámtól. Sosem volt egy büdös forintunk se, de Helia D valahogyan mindig került a szutykos fürdőszobapolcra.

Aztán találkoztam valakivel. Az igazival, akivel csak egyszer találkozik az ember egy életben. Hogy szerencse vagy szerencsétlenség volt-e vele éppen akkor találkozni, azt nem tudom, de nem volt többé maradásom. Mindent megkaptam tőle, amit Feri képtelen volt ideadni nekem, rábukkantam a másik felemre. Akkor már nagyok voltak a lányok: Aliz tizenöt, Viktória tizenkettő.

Legelőször Aliz jött rá, de hallgatott. Tudta, valami rossz készülődik, nem szólt senkinek, csak később mondta el, hogy látott minket. Amikor kitudódott, válaszút elé állítottak. Feri nem engedte a gyerekeket, azt mondta, ha megyek, menjek úgy, ahogyan jöttem: egy tollpárnával meg a téli dunnával. Otthagytam a lányokat, a szívem szakadt meg értük. Aliz egy évig nem beszélt velem. Aztán a tizenöt év alatt teljesen megnémult köztünk a kapcsolat. Idegenek lettünk. Fogalmam nem volt róla, hogy kik a lányaim, merre járnak a nagyvilágban, kit szeretnek, fáj-e nekik valami. Talán védekeztem is, nem akartam tudomásul venni, min mehetnek keresztül, talán azt sem akartam, hogy nekem fájjon.

Tíz évvel a válás után megkaptam Istentől az első büntetésem: meghalt a magzatom, a szerelmem gyümölcse, alig tudták megmenteni az én életemet is. Aztán rá öt évre jött az újabb kegyetlen csapás: Aliz halálos beteg.

Petefészekrák.

A ráknál csak egy szörnyűbb van, mikor megtudod, hogy a gyermeked rákos.

Tudtam, hogy miattam történt az egész, mert nem vigyáztam rájuk, mert nehezen gyógyítható sebeket ejtettem a lányaim lelkén, olyan kis érzékenyek voltak mindig is, de én nem voltam ott nekik, amikor szükség lett volna rám.

Másfél évig küzdöttünk a kór ellen. Voltak benne meghatóan szép és nagyon csúf részek is. Rémes fájdalmakon ment keresztül. Emlékszem a kamillafürdős éjjelekre, amikor térdelt a vízben, a meggyötört kis testében tombolt a kín, én meg ültem mellette és a csupasz fejét simogattam. Szívfacsaró időszak volt. Együtt mentünk át rajta. Újra visszataláltam hozzájuk, és bűnbocsánatot nyertem. Zokogtam, amikor meggyógyult.

Sokszor gondoltam rá, hogy ha lehetne, mindent másképp csinálnék. Vagy bár átvehettem volna a lányom fájdalmából, és mindennek inkább velem kellett volna megtörténnie. Nemesek lettünk. A kötelékünk újraíródott, és olyannyira szorosra húztuk, hogy nem tépheti ketté semmi többé.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Dubova