A férfi, ha takarít – Madame Fregoliék húsvéti különszáma

–

Mondják, hogy nagyon fontosak a közös családi rituálék, amelyek összekovácsolják a famíliát. Nos, érezve az ügy fontosságát, igyekszem én is hagyományokat teremteni odahaza, lásd például: húsvéti, össznépi ganajozás.

(Persze nem így hívom, mennyivel jobban hangzik az, hogy a megújulás ünnepe! Végül is van a munkának is ünnepe, miért ne lehetne a nagytakarításnak is, sört meg virslit is szerezhetek éppenséggel, vurstli meg van egész évben nálunk, elvégre komédiáshoz mentem feleségül, és a gyerekben is ott a hajlandóság.)

A murira hangolódás már jóval a nagy nap előtt elkezdődik a mustrával.

A ráhangolódó szertartás, amelyet úgy huszonnégy óránként celebrálok, úgy zajlik, hogy körbejárom a lakást, és minden helyiségben sóhajtozom egy keveset. Minél távolabb vagyok a közönségtől, értelemszerűen annál hangosabban mormolom a litániát. A tematika nem túl változatos, a kosz, a pókhálók és kiselejtezendő holmik listázása történik mártírhangnemben és világvége-hangulatban.

Azt hiszem, elég hatásos lehetek (vagy rohadt idegesítő), mert egy idő után a férjem szent fogadalmat tesz, hogy segíteni fog a nagytakarításban, amennyiben megfelelő napot választok az aktusra.

Persze megfelelő nap nem létezik, de azért valahogy kiszaszerolom, hogy mégse csússzunk meg nagyon a tervezettel. Koszos ablakon át mégsem tekintgethetek ki a húsvétra, nem igaz?! (Igaz, tojásokat mi sosem dugdosunk a fűbe, csak a kutya szokott, de attól még tekintgetni jó.)

A trükköm az, hogy a kipécézett szombat előtt pár nappal abbahagyom a sóhajtozást, és kezemet dörzsölve kuncogok magamban, tudván, mi készülődik. Ha, mondjuk, csütörtökön vagy pénteken bejelenteném, hogy a hétvégén lesz az armageddon, a családom kétharmada azonnal hétfői dolgozatokat és egyéb vis majorokat jelentene. Úgyhogy taktikusan kussolok, és a mosókonyhában dugdosom a különböző flakonokat, nehogy megsejtsenek valamit.

Aztán eljön a szombat reggel, és miután megkávéztam nyugiban, felteszek ébresztő gyanánt valami zúzósabb rockot. Majd az előcsámborgó, álomittas bandával tudatom, hogy negyedórájuk van reggelizni, aztán kezdünk.

Valami lehet a tekintetemben, mert ilyenkor nem nagyon szoktak alkudozni, pedig amúgy lyukat tudnak beszélni a hasamba.

Persze azért be-bepróbálkoznak ezzel-azzal, hogy húzzák az időt legalább.

Arra kell figyelni, hogy ne veszítse szem elől az ember őket. Mert a szobáikban, ahová pakolgatás címén visszamenekülni hajlamosak, fekete lyukak vannak, és nem szeretnék úgy járni, mint az Interstellarban szerencsétlen McConaughey lánya, aki öregasszonyként látta viszont az apját, aki őt a porviharban felejtette. Persze azt nem bánom, ha valaki leporolja a könyveket, csak lehetőleg ne öregedjek közben kétszáz évet.

Ha sikerül őket látótávolságban tartani, elfoglalom a helyemet a parancsnoki hídon, azaz a fellépő tetején, és nekilátok a redőnyök portalanításának és az ablakpucolásnak. Közben felváltva instruálom őket (teljesen feleslegesen, mivel az egyik fülhallgatóval a fülében tevékenykedik, a másik meg nem hallja a porszívótól, és a porszívó miatt kakaón ordító televíziótól, amit beszélek) és telefonálok anyukámmal, akit folyamatosan updatelek a dolgok állásáról. Anyu élénken érdeklődik a munkamegosztásról, és nem felejti el elpöttyinteni, hogy ő sosem pucolta az ablakokat, az én drága apám fiatalabb korában mindig megcsinálta. Ha emlékeztetem, hogy az ablakba lógatott fokföldi ibolyákkal (amelyekbe rendre belegabalyodott) azért Apa időnként megszórta a padlószőnyeget mérgében, kuncog. Úgyhogy leteszem, és emlékeztetem a férjemet, hogy be fog állni a vállam három napra legalább az ablaksikálástól, mire felajánlja, hogy átveszi a melót, de hárítok, ezt CSAK én tudom ilyen szépen megcsinálni.

Azonnal tromfol: mutogatja a helyeket, ahol azért vannak akkora pormacskák, amekkorák vannak, mert én porszívóztam legutóbb. Persze nem így mondja szó szerint, csak ráutaló módon forgatja a szemét, és iszonyú hangos menetzajjal tologatja a kefét a padlón, én meg kikövetkeztetem a következtetését.

Aztán viszonylag hamar történik valami, ami miatt azonnal abba kell hagyni a csapkodást. Például felszív a kanapé alól egy UFO-t a porszívó, ami miatt fel kell boncolni a porzsákot. Vagy akad egy leszakadt polc (mindig akad), amit vissza kell szerelni, nem várhat. (A szerszámosláda sajnos az ő szobájában van, tehát fennáll az időutazás veszélye ismét.) 

De volt már olyan is, hogy épp porszívózás közben pillantott ki a férjem az immár átlátható ablaktáblán, és vette észre, hogy a vadszőlő indái veszélyesen megközelítették a légkondi kültéri egységét. Márpedig jobb megelőzni a tragédiát, mint elszenvedni. (A vadszőlő hihetetlen gyorsan nő és rendkívül agresszív, belátom, persze.)

Úgyhogy az én férjem azonnal cselekedett, és egy mikrofonállványban találta meg a megfelelő célszerszámot az indátlanításhoz, mellyel az (emeleti) ablakból kilógva hadonászott úgy kettőtől négyig.

Egy ponton felbukkant a szomszéd Tibi a kerítésnél, egy ideig próbálta értelmezni a jelenetet, majd felszólt a férjemnek, hogy „Várjál, b.szd meg, hozok egy sört meg széket. Nézni akarom!”      

Még így is érdekes volt neki a sztori, hogy nem röpködtek színpadi kellékek, úgy mint plüss tehénfej a kocsiútra, mert ilyen is volt már, igaz, azt én prezentáltam és nem a nagytakarítás, hanem valamilyen hormonvihar hatására. 

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ha sikerül minden jelenlegi és közelgő katasztrófát elhárítani, akkor a férjem azért tagadhatatlanul felporszívóz. És még azt is el kell ismernem, hogy sokkal alaposabban, mint én tenném, még a kutya fekhelye is szőrtelenné válik, ezt nem is értem, hogy csinálja. Mondanám, hogy ha fizettek, kölcsönadom porszívózni, de azért órabérben fizetve nem biztos, hogy jól járnátok vele. Nagyjából addigra végez a dologgal, mire én minden mással, ami még nagytakarítás címén történhet, viszont a csapok lefolyóját ő szereli szét akkurátusan, kibányászva nagyjából egy parókára elegendő hajat egy tupírfésű hegyes végével a csőből, úgyhogy nem annyira háborgok, mint szeretnék.

Már csak azért sem, mert mióta nagytestű kutyánk és macskáink vannak, a takarítás amúgy is buddhista lelki gyakorlattá vált. Az örök változás és a dolgok körforgása jegyében egy pillanat alatt trappolják szét egy egész nap munkáját, még az ablakra is kerülnek lábnyomok, ahogy lassan visszaszivárognak a lakásba az egész napos felfordulás és a penetráns tisztaságszag miatt vérig sértetten. Sebaj, az emlékeimet (a pár percnyi tisztaságról) senki sem veheti el tőlem!           

És Ti? Nálatok megvolt már a nagytakarítás? Hogy zajlott? Meséljetek!       

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/  Westend61

Kurucz Adrienn