„Sokáig nem állt össze a kép, aztán világrengető volt, amikor kiderült: autista vagyok”
D. Tóth Kriszta interjúja Kerekes Hildával, aki autista
Nem szereti, ha azt mondják rá, autizmussal él – inkább úgy fogalmaz: „autista vagyok, lehetőségekkel élek”. Kerekes Hildegárd gyerekkora óta érezte, hogy más, mint a többiek. Sokáig próbálta definiálni az állapotát, és egy ponton túl már sejtette, hogy autista, de a hivatalos papírra harminc évet kellett várnia. A diagnózisig vezető út rögös volt, de Hilda élete azóta sem könnyű: az előítéletek és a speciális igényei miatt neurodivergens emberként nehezen talál munkát. A Breakout Roomban mesélt D. Tóth Krisztának a nehéz gyerekkoráról, a folyamatról, míg megkapta a hivatalos papírt az állapotáról, a mindennapi nehézségeiről és arról, milyen érzés volt, amikor rádöbbent, hogy autista. A beszélgetésből Dián Dóri emelt ki három erős gondolatot.
–
„Nem szeretnének velem játszani”
Kerekes Hilda családjában több autista ember is van, így akkor volt számára először igazán szembetűnő, hogy eltér a többiektől, amikor közösségbe került. Azt meséli, valahogy mindig kívülálló lett, ahogy fogalmaz: láthatatlan. Kortársai sokat bántották, furcsának tartották és nem fogadták be. Arról, hogy hogyan bántak vele a többiek gyerekként, egy igazán szemléletes és szomorú történetet mesél el.
Egy játszós délután alkalmával a következő történt vele:
„Nem vettem észre, de a többi kislány egymás között megbeszélte, hogy engem küldjenek el valami ürüggyel és ne engedjenek vissza. És így is történt. Elküldtek, hogy hozzam a babám cuccait, mert azzal még jobb lesz a játék, és amikor visszaértem, kint volt a levélbedobón egy cetli, amin az állt, hogy »nem vagyunk itt«. De hallottam, ahogy kuncogtak bent. Szóval kopogtam, meg próbáltam szólni, hogy itt vagyok, és aztán kijött a házigazda anyukája, aki felnőttként azt bírta előadni, hogy elmentek a többiek.
Erre mondtam, hogy ez így nem stimmel, mert hallom őket, ezért közölte, hogy nem szeretnének velem játszani. Körülbelül tíz éves voltam ekkor.”
„Világrengető”
A nyolcvanas években, amikor Hilda gyerek volt, még sokkal kevesebbet tudtunk a neurodivergens emberekről és az autizmusról, a lányokat pedig pláne nehezebb volt diagnosztizálni, mert ahogy Hilda is elmondja, ők könnyebben tanulnak meg úgy viselkedni, ahogy azt a társadalom elvárja – amiatt azonban, hogy nem adhatják önmagukat, rengeteg feszültség gyűlik össze bennük. Mivel a családjában többen is érintettek, fel sem merült a Hilda körül lévő felnőttekben, hogy ki kellene vizsgáltatni a kislányt, így Hilda felnőttként vágott neki ennek a rögös útnak, aminek a végén megkapta a diagnózist. Azonban ő már azelőtt is erősen sejtette, hogy ha egyszer eljut oda, mi fog állni a papíron:
„Nagyon sokan, akik felnőttként állunk neki keresni, eljutunk egy ponton az öndiagnózishoz.
Már ez is egy hatalmas ősrobbanás-élmény, világrengető felismerés, hogy nemcsak sejtem, hogy olyan vagyok, mint egyes karakterek filmekből, vagy mint az autista influenszer, hanem tudom: banyek, autista vagyok, heló!
Nem tapogatózom, nem sejtegetek, hanem frankón tudom, hogy megvagyok. Van egy helyem, ebben az óriási világszekrényben van nekem egy fiók.”
„Ilyen vagyok”
„Piszkosul unom, de a maga korában nagyon fontos film volt” – mondja Hilda arra a kérdésre, hogy mennyire unja az Esőembert. Hildának is sokat jelentett, hogy volt egy olyan karakter, akivel tudott azonosulni (aztán pedig még jó párral találkozott), azt azonban fontosnak tartja megjegyezni, hogy az Esőember Raymondja nem tipikus autista: savant-szindrómával él, ami azzal jár, hogy bizonyos területeken kiemelkedően teljesít, míg más, egyszerű hétköznapi dolgokkal nehezen birkózik meg. Ahogy Hilda rámutat, Hollywoodban ezt a fajta autizmust mutatják be gyakran a filmekben, de ez korántsem átlagos. Sőt: az autizmusban nincs átlagos, mint mondja, mindannyian egyediek.
„Az autizmus nem fekete-fehér – hanem ahogy mondjuk: spektrum. Sokfélék vagyunk sokféle képességprofillal.
Én például fogyatékossággal élőnek számítok. Én idézőjelben önállóan éltem – ez picit ennél bonyolultabb, mert sosem éltem teljesen önállóan, megkaptam a segítséget, amikor kellett, az önálló életvitelemhez. Tehát én akár ledumálom a macskát is a fáról, de fogyatékos vagyok. Én ezt így mondom, mert szerintem ne távolítsuk el ezt magunktól különböző nyelvi szerkezetekkel, én ez vagyok. Ilyen vagyok. Autista vagyok, lehetőségekkel élek.”
Ha kíváncsi vagy, milyen utat járt be Hilda, mire sikerült felnőttként megkapnia a diagnózist; tapasztalata szerint miképp tudnak a neurotipikus és neurodivergens emberek jól együttműködni egy munkahelyen, és mit gondol arról a téves nézetről, hogy az oltás autizmust okoz, nézd meg a teljes beszélgetést!
