A modern romantika legintimebb mondata már nem az, hogy „hiányzol”

–

A múlt héten egy barátnőmmel egész este egy fiú Instagramját elemeztük nálam a kanapén ülve. 

Még nem találkoztak, csak írogattak.

Az a fajta modern flört volt ez, ahol valaki minden sztoridat megnézi az első pár percben, néha reagál egy zenére, majd random eltűnik két napra, aztán hajnali fél egykor válaszol valamire úgy, mintha semmi sem történt volna.

A barátnőm próbálta megfejteni, hogy ez jelent-e bármit. 

Őszintén megvallva, szerintem mindannyian voltunk már ebben a helyzetben.

A közösségi média valahogy teljesen átírta a randizást.

Már nem emberekkel találkozunk először, hanem az online verziójukkal.

Mire eljutunk az első italig, már rég kialakítottunk egy karaktert a fejünkben.

Mert a modern randizás nagy része már nem is randizás, hanem digitális mikromozdulatok értelmezése. Ki nézte meg a sztoridat, milyen gyorsan, vagy hogy miért lájkolt vissza egy három hetes képet, de az üzenetre csak órákkal később, vagy másnap reagált. És mikor lett teljesen normális az, hogy valaki aktivitását jobban ismerjük, mint a valódi személyiségét?

Néha úgy érzem, hogy az Instagram lett a kapcsolataink váróterme.

Ott lebegünk egymás életének perifériáján, nézzük egymás étkezéseit, hangulatait, nyaralásait, szakítás utáni hangulatait, miközben valójában semmi konkrét nem történik. 

A legfurcsább az egészben, hogy ez már rég nem új. Évek óta ugyanazokat a jeleneteket ismételjük: Egy lány ül a barátnőjével, és próbálja megfejteni, mit jelentett egy reakció. Carrie Bradshaw ezt még egy vezetékes telefon mellett csinálta a Szex és New Yorkban, mi pedig screenshotokkal és online státuszokkal tesszük, csak a díszlet változott.

Mr. Big ma valószínűleg nem eltűnne hetekre, hanem végignézné minden sztoridat válasz nélkül, aztán napokkal később küldene egy tüzes emoji reakciót egy selfie-re. És sajnos pontosan tudom, hogy Carrie ugyanúgy túlelemezné ezt, mint mi.

Talán ezért érződik ennyire ismerősnek az egész. Nem azért, mert az Instagram tette bonyolulttá a vágyat, hanem mert mindig is szerettünk jeleket keresni azoknál, akik nem beszélnek egyértelműen. 

Viszont régen egy cigarettacsikkből és egy félmondatból gyártottunk romantikus narratívát, most pedig push értesítésekből.

És közben van valami szomorú abban, hogy mennyire hozzáférünk egymáshoz.

Látjuk, mikor vannak online, mit hallgatnak, hol ebédelnek vasárnaponként, kivel nyaraltak tavaly nyáron, és persze a követési listáját, ami olyan, mint egy nyitott könyv az imázsáról. 

Mégis ritkán érezzük úgy, hogy valóban ismerünk valakit.

Néha azon gondolkodom, hogy a túl sok információ nem közelebb vitt minket egymáshoz, hanem csak megszüntette a fantáziát, mert a romantika egy része talán mindig abból állt, hogy maradt valami ismeretlen. 

A kérdés pedig az, hogy hogyan lehet igazán megismerni valakit, amikor már az első találkozás előtt végignéztük az egész digitális lenyomatát?

És közben eltűnik valami, amitől a romantika romantika volt: a fokozatosság.

Régen maximum azt tudtad valakiről, hogy dohányzik-e, hogyan csókol, ma viszont ismerjük egymás Spotify-playlistjeit, exeit, politikai nézeteit, kötődési stílusát és azt, hogy miket posztolt szakítás után. 

A modern romantika egyik legintimebb mondata már nem az, hogy „hiányzol”, hanem hogy „fent volt, de nem válaszolt”?

Talán nem az intimitás tűnt el a modern randizásból, hanem a felfedezés érzése.

Az, amikor valakiről nem tudtál mindent az első ital előtt. Amikor maradtak kérdések. Amikor egy ember nem egy gondosan kurált profil volt, hanem egy lassan kibomló történet.

Vannak dolgok, amiket nem lehet igazán végiggörgetni egy álmatlan kedd estén.

WMN szerkesztőség