Kedvesség, információ, tapasztalat, egyéni igények figyelembevétele… – Mi minden kell a jó szülésélményhez?

–

„Nagyon kedvesek voltak, annak ellenére, hogy senkinek sem fizettem” – Anita szüléstörténete

„A történetem 2016-ban kezdődött, amikor részlegesen lebénultam, és azt tapasztaltam, hogy hiába járok magánrendelésre, ugyanazt az elbánást kapom, mint a támogatott szakrendelésen. Végül nem magánrendelésen oldották meg a problémámat. Amikor elkezdtünk gondolkozni a gyerekvállaláson, már jöttek a rémtörténetek a barátoktól, és az az információ, hogy „fogadott segítők nélkül nagyjából meg sem születik a baba”.

Amikor pozitív lett a tesztem, besétáltam vele a helyi rendelőintézetbe, hogy megtudjam, kihez tartozom. Ott rögtön kaptam beutalót az első (nyolchetes) ultrahangra. Azt is mondták, hogy mivel rendkívül nagy túlsúllyal lettem terhes, ne bizakodjunk. Mondtam, hogy ezzel teljesen tisztában vagyok. A nyolchetes ultrahangon mindent rendben találtak, majd elküldtek a területileg illetékes nőgyógyászhoz. Hozzá is jártam, a tizenkét hetes ultrahang előtt listába szedtem a rémtörténeteket, hogy cáfolja meg őket. Negyven percet voltam bent. A tizenhatodik héten megkérdeztem, hogy mi legyen ezzel a fogadott orvos/fogadott szülésznő kérdéssel, mire visszakérdezett, hogy én mi alapján választanék szülésznőt, honnan tudom, ki jobb szakmailag. A fogadott orvosra vonatkozó kérdésre ezt válaszolta:

»Anita, most komolyan az én szottyadt testem látványa fogja magát megnyugtatni?«

Hozzátette, hogy azok, akik a Pécsi Szülészeti Klinikán szülést vezetnek, annyira tapasztaltak, hogy nincs szükség fogadott orvosra. Ráadásul, ha az ügyeletes orvos valamit nem tud, akkor segítséget kér, míg egy fogadott orvos nagyobb eséllyel próbálja maga megoldani a problémát. 

Az volt a megállapodásunk a körzetes nőgyógyásszal, hogy napi tízezer lépést megteszek, ameddig meg tudom tenni. Voltunk szülőszoba-bejáráson, mindent elmondtak, az összes szülésindulási lehetőséget, elmondták a kórházi protokollt, miszerint nem rutin az oxitocin, de rutin a gátvédelem, hogy lehet kérni epidurális fájdalomcsillapítást, és ismertették a legfontosabb információkat a császármetszésről is.

Beszéltek arról is, hogy ez egy oktatókórház, de lehet kérni, hogy ne legyenek hallgatók. Megmutatták a szülőszobát, ahol mindenféle alternatív vajúdási lehetőségek vannak. Pénteken volt egy vizsgálat, akkor már a 42. hét végén voltam, és az nem sikerült túl jól, valószínűleg azért, mert aludt a gyerek. De azért két orvos is megnézte, kérték, hogy szombaton és vasárnap is menjek be. Hétfőre azt tervezték, hogy befekszem, és legkésőbb szerdán megindítják a szülést. Vasárnapra már rendszertelen fájásaim voltak, de még hazaküldtek. Elmentünk bevásárolni, majd cipőt venni a páromnak. Na, ott már ötperces fájásaim voltak, de még hazamentünk, mert azt olvastam, hogy ilyen fájásokkal még meg lehet főzni három menüt. Nem sokkal később elment a nyákdugó, aztán a magzatvíz is elfolyt, addigra már kétperces fájásaim voltak, úgyhogy bementünk a kórházba. Megvizsgált a szülésznő, megkérdezte, hol szeretnék vajúdni.

Semmit sem csináltak anélkül, hogy ne tájékoztattak volna, hoztak vizet, szőlőcukrot. Még a páromat is kérdezgették, hogy éhes-e.

Egy idő után kértem fájdalomcsillapító gázt, de nem tudtam rendesen szívni. Aztán kaptam epidurálist. Volt bent két hallgató, de erről is megkérdeztek, jöhetnek-e. A végére elfáradtam, elhúzódott a kitolási szakasz, kétszer-háromszor visszahúzta a fejét a gyerek. Akkor bejött a főorvos, hogy segítsen. Kitapogatta a gyomorszájamat, megkérdezte, hogy mikor ettem utoljára, mondtam, hogy délben, mondta, hogy akkor jó. Majd odakönyökölt, de nem tolta kifelé, csak hagyta, hogy megtámaszkodjon, és ki tudjon bújni. Amikor megszületett, kivitték, de az apja ment vele, megvizsgálták, visszahozták, és majdnem két órát együtt lehettünk. Mindenki nagyon kedves volt. Nem az a »babusgatós« állapot, de kedvesek voltak, és mindent elmondtak.”

„Mindig minden történésről tájékoztatott előre a szülésznőm” – Réka szüléstörténete

„A Szent János Kórházban szültem, fogadott orvossal és szülésznővel. A fogadott orvoshoz évek óta járok, a szülésznőt pedig ő ajánlotta. Szerettem volna elmenni szülésfelkészítőre, de a vírushelyzet közbeszólt, így egy jógaoktató anyuka kétnapos online felkészítését választottuk. Azt terveztük, hogy a szülés előtt átköltözünk a kórháztól pár percre lakó szüleimhez, de ez végül nem valósult meg. A szülés napján délelőtt még vezettem, délben értünk haza, majd délután háromkor elfolyt a magzatvíz.

Előtte egyébként izgultam, hogy nem fogom felismerni, mert olyan lesz, mintha bepisiltem volna, de összetéveszthetetlen volt. Nevetve hívtam apukámat, akinek az volt az első reakciója, hogy ne hülyéskedjek. Végül elhitte, hogy tényleg elfolyt, és azért nevetek, mert ennek ellenére teljesen jól vagyok.

Hívtam a szülésznőt, megnyugtatott, hogy a magzatvíz színe alapján minden rendben van. Két óra múlva értünk be a kórházba, de akkor még nem voltak fájásaim. A szülésznő által javasolt homeopátiás szereket elkezdtem beszedni, nekem ez természetes volt, mert kiskoromtól kezdve használta a homeopátiát anyukám is. Kaptam beöntést, és háromnegyed hatkor jött meg az első igazi fájás. Megnézett az ügyeletes orvos, feltett néhány kérdést. Egy órával később megérkezett a saját orvosom is, jelezte, hogy ott van, de nem ő volt végig jelen, hanem a szülésznő. Nagyon szerettünk volna apás szülést, szerencsére a járvány ellenére engedték, csak be kellett öltöznie.

A szülésznő a vajúdás alatt többször javasolta, hogy menjek el zuhanyozni, az nagyon jól is esett, de utána erősebbek voltak a fájások. A szülésfelkészítőn is elhangzott, hogy vannak, akiket zavar az érintés a vajúdás alatt, még mondtam is a férjemnek, hogy na, én biztos nem ez leszek, hiszen a simogatás a szeretetnyelvem. Pont az lettem, kértem, hogy ne simogasson, ne érjen hozzám, csak legyen ott mellettem. Hajnalban eljött a holtpont, akkor azt akartam, hogy valahogy vessünk véget ennek. De összességében jó élmény volt. A szülésznő végig támogatott, mindent elmondott előre, semmi olyan nem történt, amit ne tudtam volna előre. A vizsgálatok után mindig az derült ki, hogy nem tágul a méhszájam, hiába jöttek a fájások. Emiatt

a szülésznő megkérdezte, hogy gondoltam-e esetleg az epidurális fájdalomcsillapításra. Mivel nekem ez egyet jelentett azzal, hogy nem érzem a lábamat, és másnap fájni fog a fejem, mondtam, hogy kizárt. Aztán elmondta, létezik olyan, hogy »sétáló EDA«, vagyis olyan fájdalomcsillapítás, ami nem jár ilyesmivel.

Hajnali három körül eldöntöttük, hogy akkor legyen az, és akkor kaptam oxitocint is, hogy érezzem a fájásokat, meg egy No-Spát is, hogy ne görcsöljön a méhszájam. Amikor bejött az aneszteziológus, a férjem kiment, de a szülésznő ottmaradt, és tartotta a fejemet, hogy jó pózban legyen, beszélgetéssel vonta el a figyelmemet. A császártól nagyon féltem, de a tágulás hiánya ellenére senki fel sem vetette. Mire eljutottunk a kitoláshoz, már elmúlt az EDA hatása, de az már egy »jó« fájdalom volt, mert tudtam, hogy hamarosan megszületik a kisfiam. Gátvédelemmel szültem, fel sem merült a gátmetszés. Az utolsó három fájás nagyon rossz volt, de az orvosom végig biztatott, hogy mindjárt kint van. Amikor megszületett, rögtön a mellkasomra tették, és utána nem is egy, hanem két arany óránk is volt.”

„Minden viszonyítás kérdése” – Timea szüléstörténete

„Ahogy nincs árnyék fény nélkül, úgy a »szép szülés« is viszonyítás kérdése. Mellrák, kemoterápia, sugárkezelés, hormonkezelés előzmények után, harminchaton túl, a meddőség diagnózisával, lombikkezelés lehetősége nélkül eljött a pillanat, amikor úgy éreztem, készen állok. És megfogant, majd visszafordult, majd ismét megfogant, de megint elveszítettük, majd terápia, hogy képes legyek feldolgozni, aztán egy harmadik veszteség után jött ő. Az elsőszülött.

Problémamentes terhesség után indított szüléssel, ballonnal, burokrepesztéssel, tizenkét órányi vajúdással, és nulla tágulással császármetszés lett a vége. Akkor örültem, hogy túl vagyunk rajta, a kislányom egészséges, én is rendben vagyok. De azért mégsem volt jó. Nem a maga útján zajlott a folyamat, olyan mesterséges volt, olyan művi, olyan nem jó.

Aztán még nem volt hat hónapos az elsőszülött, amikor megfogant a kistesó. Míg az elsőszülöttemmel durvábban hánytam, mint a kemoterápia alatt, addig a kistesóval a kilenc hónap alatt egyszer volt egy kis rosszullét. És mivel túl rövid idő telt el az első császármetszés óta, nem volt kérdés, hogy a kistesó is császáros baba lesz. De nem mindegy, hogyan. Másodszorra már tudatosabb voltam, máshogy készültem rá lelkileg, és nem volt ismeretlen, hogy mi vár rám. Bárki megkérdezte, hogy mikorra várható a baba, a válasz: október nyolcadika a kiírt dátum, hacsak ő máshogy nem dönt! 

Két héttel a kiírt dátum előtt egyik éjjel hasfájásra ébredtem, majd a félórás közökkel jelentkező harmadik fájásnál már biztos voltam benne, hogy ebből itt szülés lesz. Áthívtuk a szomszédot, hogy vigyázzon a nagyobb gyerekünkre, még bedobtuk a néhány hiányzó holmit az összekészített bőröndbe, aztán indultunk is. Útközben, ahogy jöttek a fájások, nem ellenfeszültem, ahogy korábban, hanem »felfeküdtem rá«, ahogyan egy hipnoszüléssel kapcsolatos cikkben olvastam. A légzőtechnikáról hiába tudtam az első vajúdásnál is, csak a másodiknál sikerült jól »kirezegni« a levegőt. Boldog voltam, hogy vajúdok, hogy beindult, és minden a maga természetes útján zajlik. A kórházba menet még írtam a kedvenc zöldségesemnek, hogy mégse lesz befőzés, ne várjon a piacon, mert más programunk akadt.

Az ügyeletes szülésznő megvizsgált, hogy »majd ő eldönti, lesz-e itt szülés«, de nagyon gyorsan belátta: lesz bizony. Ezután nem volt olyan flegma. Amíg adminisztráltunk, addig megérkezett a fogadott nőgyógyászom is. Betoltak a műtőbe, megkaptam az érzéstelenítést, elmondták, mikor mi fog történni, majd a két doktornő kedélyesen csevegve, időnként engem is bevonva a beszélgetésbe elkezdte a műtétet.

Nem fájt, nem féltem, nem voltam olyan kimerült, mint az elsőnél. Amikor kiemelték, rögtön felém fordították, megmutatták, akkor már könnyeztem. Gyönyörű volt. Aztán letisztították, megmérték, és mielőtt kivitték volna apához »szőrkontaktusra«, még egyszer odahozták, meg tudtam puszilni. Ez elsőre annyira, de annyira hiányzott.

Amikor toltak ki a műtőből, jött mellettem a szülésznő a babával, végig ott volt velem. Annyira szép volt a terhesség is, a szülés is, hogy ha nem döntöttük volna el ésszel, hogy nem kockáztatunk többet (az előzményeim miatt nagy a kiújulás kockázata), akkor most már a harmadik szülést is elmesélhetném. De eldöntöttük. Hálásak vagyunk, hogy megadatott.

Én titkon reménykedem a Jóisten humorérzékében, hogy meglep még egyszer. Esetleg ikrekkel.”

„Nagyon jó volt, hogy hagytak befelé figyelni a vajúdás alatt” – Szilvi szüléstörténete

„Most tíz hónaposak az ikreim. Amikor terhes lettem, a nővérem ajánlását követve jutottam el az orvosomhoz. Eredetileg nem akartam magán-terhesgondozásra járni, de ő már nem praktizált másképp. Az orvosom nem magyar, eléggé töri a nyelvet, és nehezen értettük egymást eleinte, de annyira precíz és alapos volt, hogy ragaszkodtam hozzá. Az első alkalommal nem derült ki, hogy két babánk lesz, vagy lehet, hogy ő már tudta, de nem mondta. Úgy dolgozott, hogy hosszú ideig nézte a monitort, de nem szólalt meg, és csak később beszélt. Így

a tizenkét hetes ultrahangnál öt perc nézelődés után tört magyarsággal megszólalt: »Múltkor is tudtuk már, hogy ketten vannak?« Először nem is értettük a férjemmel, hogy mi van, minden átfutott az agyunkon. Mondta, hogy »két bábá«, és akkor leesett.

A terhesgondozás alatt végig azt éreztem, hogy talán az ikerterhesség miatt, kiemelt figyelmet fordított rám. A magánellátásban az nagyon tiszta volt, hogy mindennek az ára pontról pontra előre meghatározott, nem kell borítékozni, bizonytalankodni, hanem egy előre ismertetett lista alapján megtudjuk, mire számíthatunk.

A terhességem sokkal könnyebb volt, mint amire számítottam. A SOTE II-n szültem, mert ott dolgozik még az orvosom, és azt az elején tisztáztuk, hogy ott van megfelelő koraszülött-ellátás is, ami az ikrek miatt fontos volt. Volt fogadott szülésznőm is, akit egy régi kolléganőm ajánlott. A szülés előtt bementünk hozzá megnézni a szülőszobákat, és átbeszélni mindent. Természetes szülésre készültünk, ehhez az ikerterhességnél kell teljesülnie bizonyos feltételeknek, és nálam ezek mind rendben voltak.

A szülésznő mindent elmondott a szülés beindulásáról is. Végül otthon folyt el a magzatvizem. Amúgy is eléggé befelé figyelő típus vagyok, és akkor is sikerült koncentrálnom, éreztem, hogy mikor kell elindulnunk. Nagyon gyors volt, öt óra alatt megszülettek a gyerekek. A kórházba úgy érkeztünk, hogy egyperces fájásaim voltak, mert Érdről Budapestre menet reggel fél nyolckor dugóba kerültünk.

A férjem utólag azt mondta, hogy ő már nagyon ideges volt, de előttem nyugodtnak mutatkozott. Én a dugóból szinte semmit nem érzékeltem, feküdtem a hátradöntött ülésen, és befelé figyeltem.

Közben hívtam az orvost és a szülésznőt is. Az orvosom nem sokkal azután ott volt, hogy beértünk. Az ügyeletes orvos vizsgált meg először, de addigra már ott volt a szülésznő. Bementünk egy egyszemélyes szülőszobába, és engem ott hagytak zavartalanul vajúdni. Már a szülés előtt megkérdeztem, ez hogy zajlik, tudtam magamról: arra van szükségem, hogy hagyjanak békén. A fájdalom olyan volt, amit korábban el sem tudtam képzelni, ezzel együtt úgy emlékezem vissza, hogy az egész nagyon harmonikus és kiegyensúlyozott volt. Ehhez kellett a férjem jelenléte, a szülésznőm és az orvosom is. Volt minden, de nekem állva volt a legjobb a vajúdás alatt. Az orvosom már előzetesen jelezte, hogy akkor ad oxitocint, ha szükséges. Ez a kitolási szakaszban történt meg. A szülésznő elmondta, mire készüljek, mi a kitolás idejének a jele, de én nem azt éreztem, amit mondott, ennek ellenére pontosan tudtam, hogy az jön.

Amikor felfeküdtem az ágyra, hirtelen óriási lett a tömeg a szülőszobában.

Akkor már nem érdekelt, nem volt ezzel gondom. Egyébként előre jelezték, hogy szóljak, ha nem szeretném, hogy bejöjjenek akár közben is. Magában a szülésben is nagyon sok ember vett részt: három orvos, két szülésznő és három gyerekorvos, akik fogadták a babákat. Olyan professzionális csapatmunka volt, hogy még másnap is túlcsordult bennem a hála. Az ikerszülésnél kockázati tényező, hogy a második baba megfordul, amikor az első születik.

Beszéltünk erről előtte, de ott derült ki számomra: ez technikailag azt jelenti, hogy miközben tolom ki az első babát, az orvosom a szülőágyon térdelve a hasamon keresztül tartja a második gyereket, de olyan erővel, hogy folyik a hátáról a víz.

Amikor megszületett a kisfiam, akkor eljött az a pillanat, amire hiába készítettek fel: hogy a szülés utáni eufória és kiengedés után van még egy szülés. Akkor szólt az orvosom, hogy most szedjem össze magam. Egy percet kaptam, és jött a következő. Tizenöt perc alatt megszületett a kislányom. Utána három óránk volt együtt, négyesben. Nekem a szülés olyan adrenalinfröccs volt, amilyet még sosem éltem át, még az ejtőernyős ugrásnál is durvább.”

Nektek is úgy tűnik, hogy minden történet nagyon más? Az egyetlen közös pont benne az, hogy az anyukák azt kapták szülés közben, amire szükségük volt. Ehhez kellett az is, hogy ők maguk tudják, mire van szükségük, és az is, hogy kellő figyelemben részesüljenek. És talán egy kis szerencse is.

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images