Elmaradt szülinap: miért tabu kimondani, ha csalódott az ember?!

A 18. szülinapomat otthon nem tartottuk meg, ennek pontos okára nem emlékszem, de arra igen, hogy az akkori legjobb barátnőm készített nekem tortát és kellemes baráti összejövetel volt, ami, ha visszagondolok rá, mindig nagyon jó érzéssel tölt el.

Később, az akkori párom szülei minden évben gondoskodtak az én szülinapom megünnepléséről is. Nekik ez fontos volt, és jólesett sodródni az árral. Jólesett ünnepeltnek lenni. Ez egy szűk családi esemény volt, de mindannyiszor az a 20-30 perc, amit ennek az eseménynek szenteltek (az előkészületeket nem számítva), nagyon sokat adott nekem.

A mostanra férjemmé vált párom is mindig nagyon figyelmes volt a születésnapom kapcsán. Az ő családjában is esemény volt mások szülinapja. No nem mindig készült ajándékkal vagy tortával, de azért a legtöbbször igen. Legalább egy ebéd, egy személyes találkozás történt. Ezt jó volt megtapasztalni, nagyon örültem neki, így könnyűszerrel tudtam ezt a mintát gyerekeimnek is átadni.

Bár az első születésnapok nálunk mindig szűk családi körben (hármasban-négyesben) teltek, a második születésnaptól kezdve (amikor már kicsit érti is a gyerek, mi történik) ünnepeljük mindannyian. Remek alkalom összehívni a családot, és megünnepelni a gyereket, örülni egymásnak és az ő létezésének.

Ha kifelejtik anyát 

Ebben az évben lettem 30 éves. A 18. szülinapomat sem vártam ennyire, mint ezt. Talán kicsit fura vagyok, de számomra ez a 30 különleges szám. Komolyabb, mint a 20-as, de még mindig fiatalos, és valamiért tényleg izgalommal tölt el ez a kor.

Már januárban láttam, amikor szokásomhoz híven az egész évet átfutottam, hogy ez a nap szombatra esik. Izgatott voltam, mert jó időpontnak tűnt arra, hogy ezt is picit megünnepeljük. Mégiscsak 30 leszek. A dátumhoz közeledve egyre inkább éreztem, hogy több bennem a várakozás, mint ami ebből beteljesülhet. Már a hónap elején volt egy nagyobb összejövetel nálunk, amire tényleg sokan eljöttek (ennek igazság szerint apropója sem volt), így felsejlett bennem, nem biztos, hogy sikerül a hónapban még egyszer összecsődíteni mindenkit. De bíztam abban, hogy a férjem gondolt erre, és valami azért csak lesz.

A szülinapom előtti napon kaptam egy csomagot külföldről, a barátaimtól, ami igazán különleges volt számomra. Egyáltalán, hogy gondoltak rám, de a csomag tartalma is nagyon személyes volt.

A nagy nap reggelén úgy ébredtem, mint egy hatvanéves ember, ugyanis éjszaka a gyerekek felváltva keltek, sírtak. A megfázás nem hagyta őket aludni. A fáradtságtól függetlenül jó kedvű voltam, és alig vártam, hogy megéljem ezt a napot.

Nagyjából dél körül kezdett számomra kirajzolódni, hogy itt nemhogy vendégek, de még torta sem lesz. És ez a nap tényleg csak számomra különleges.

Próbáltam egy panna cottát összedobni magamnak torta híján, de még az sem sikerült.

A testvéreim Messengeren írtak üzenetet. Volt, aki fel sem hívott (pedig eddig minden évben felhívott, de volt, hogy el is jött). Ajándékot sem kaptam, de ebben a történetben számomra az a legkisebb jelentőségű.

Szóval eltelt a hétvége, és egy sütit sem ettünk, gyertyát sem fújtam el, és csalódott voltam. És ettől szégyelltem magam.

Ki az, aki elszomorodik attól, hogy nem ünnepelték meg? Önző dolog ez? Mondhatom a családomnak vagy bárkinek egyáltalán, hogy ez rosszulesett? 

Az egyik barátnőm azt mondta, hogy „pedig gyertya kell, hogy tudj kívánni”.

Szerintem is.

Miért tabu a saját magunk ünneplése, meg az, mire vágyunk?!

Nem én vagyok az első és valószínűleg az utolsó sem az emberiség történetében, akit nem ünnepeltek meg a 30. születésnapján. Tudom, hogy a világban ennél jóval nagyobb problémák is vannak. Nem szeretnék hálátlan lenni, hiszen tudom, hogy ettől függetlenül jó helyen vagyok, a körülöttem élők szeretnek. Egészen egyszerűen ez most kicsit félrement.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Westend61