–

Csendesen figyelem a gyerekeimet ahogy nyüzsögnek, zizegnek, lázas izgalommal készülődnek. Anime-találkozó lesz a városban (ezt csak én hívom így, van ennek valami nagyon pontos angol megnevezése, amit meg nem tudok megjegyezni, bocs…), hetek óta várják a nagy eseményt. Kicsi gyerekkoruk óta rajonganak a mangasorozatokért, megszámolni sem tudom hány Micuko-Hacuko-Takagi-Haruki és tudom is én, miegyéb sztorit hallottam, láttam az évek alatt. Nincs is ezzel semmi baj, a rajongás jó dolog, felpezsdít, frissen tart.
Na de már huszonévesek! A lányom éppen most húz magára valami eszméletlen, csiricsáré, láncos-csatos hacukát (mert hát ruhának a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetném), és miközben a hajába tűzi a százhuszonhetedik hajcsatot, és gyönyörű pirospozsgás arcát félholt, hamuszürke kriptaszökevénnyé varázsolja, ordenáré méretű műszempillákkal, felsőbbrendű tudálékossággal magyarázza kedvenc karaktere jellemét. És hogy milyen izgi, mert ott lesz majd egy csomó youtuber (csupa nagybetűvel), meg lesz parádé is.
Majd miután feltehetően bárgyú arckifejezésemet konstatálja, legyintve megjegyzi: „Jaj, anya, te ezt nem érted, túl öreg vagy!”
A fiam kicsit konszolidáltabban tolja, de így is elég ijesztően hat szárnyas fejvadász-szerű jelmezében a középosztálybeli emberek lakta kertvárosi miliőben. Naná, hogy képesek így kimenni emberek közé az utcára! Elvégre ez itt a XXI. század vagy mi…
Nos, valószínűleg igaza van a lányomnak, túl öreg vagyok ehhez. S míg a kanapéra roskadva ezen tűnődöm, Hitagi Senjougahara és Sakata Gintoki harminc másodpercen belül kiviharzik a lakásból, nevükhöz hűen apokaliptikus pusztítást hagyva maguk után.
Tényleg öreg lennék?
Annak idején én is rajongtam dolgokért. Mikor miért. Kézilabda, zene, rajzolás, sok mindent kipróbáltam tinédzserként. De leginkább a színház világa volt a rajongásom tárgya.
A 80-as évek második felében 16-17 éves süldőlány lehettem. Éltük a városi tinédzserek normális életét, délelőtt koptattuk a gimi padját, délutánonként a megyei könyvtár volt a második otthonunk. Zenét hallgattunk vagy filmet néztünk az olvasóteremben, barátokkal beszélgettünk, gitároztunk a könyvtár teraszán. Néha megosztoztunk egy somlói galuskán a cukiban, átugrottunk a szemközti színházba, beosontunk egy-egy próbát megnézni. 
A legjobb barátnőm színi stúdiós volt a Jókaiban, így meglehetősen szabadon járkálhattunk az épületben. Különleges világ volt, lenyűgözött. Imádtam a puha bársonyszékek illatát a nézőtéren, a poros színpadot, a színes jelmezek között úgy éreztem, bárki lehetek és bármikor.
Az már csak hab volt a tortán, hogy az istenként bámult színészekkel találkozhattam. És egy fikarcnyit sem zavart, hogy az este még daliás hősszerelmes Rómeó valójában egy alacsony, kissé pocakos negyvenes, aki bagózik, röfögve nyihog, és hangosan káromkodik a színházi büfében. Sőt!
Rajongásunk határtalan volt, megesett, hogy havonta többször is felvonatoztunk Budapestre (a 200 km-re lévő megyeszékhelyről, szállás nélkül, minden nélkül, előadás után így következett az éjszakai kóborlás a város utcáin, az első hajnali vonatig), ha valahol új premier volt a kedvenc színészeinkkel. Így láthattuk a Katonában Gobbi Hildát a Csirkefejben, az Állítsátok meg Arturo Uit! vagy az ikonikus Három nővért szintén a Katonában Szirtes Ágival, Básti Julival, Bognár Erikával és Udvaros Dorottyával.
Felejthetetlen élmények.
Szóval maradjunk annyiban, hogy igazi színház „fanok” voltunk. Így aztán mikor megtudtuk, hogy Eperjes Károly jön tájelőadásra a városunkba, kérdés sem volt, hogy ott a helyünk az első sorban. A szokásos könyvtáros délután után elsőként érkeztünk a szomszédos művelődési ház aulájába, az előadást az ottani nagyszínpadra hirdették meg. Szokásunkhoz híven persze itt is belógtunk a színfalak mögé, remélve, hogy megláthatjuk valamelyik „nagy pesti színészt” közelről.
Ahogy bóklásztunk a jelmezek és a díszletek között, hirtelen minden elsötétedett. Csönd. A lázas izgalomban teljesen megfeledkeztünk az időről. Az előadás elkezdődött, és mi ott álltunk a nagyszínpad kellős közepén a színfalak mögött. Kiosonni képtelenség volt, az öreg színpadi padló olyannyira recsegett, és az áhítatos csöndben a légy zümmögése is helikopterrotor-zajnak tűnt volna. Mit volt mit tenni, jobb híján leültünk törökülésbe ott, ahol voltunk. És hallgattuk az előadást – hátulról. Közben mérgesek is voltunk magunkra, hiszen hetek óta vártunk rá, és most tessék, nem látunk belőle semmit.
Persze jókat kuncogtunk olykor egy-egy jeleneten (valami egyfelvonásos komédia volt), de nem mertünk hangosan nevetni. Néha összekacsintottunk, milyen hülyék is vagyunk, így elszúrni – most ülhetnénk mi is a nézőtéren, mint más normális ember, és élvezhetnénk az előadást a kedvenc színészünk játékával. És akkor egyszer csak felrántották az ajtót, és ott állt velünk szemben Eperjes Károly! (Mint később megtudtuk, a jelenet helyszíne egy szállodai szoba volt, és mi éppen a díszletszekrény mögé kuporodtunk le, mentségünkre legyen mondva, belülről ez nem látszott).
„Szó bennszakad, hang fennakad /Lehellet megszegik” – ahogy a költő mondja. Azt hiszem, egyikünk sem számított arra, amit látott, csak tátott szájjal bámultuk a pillanatot, amit elénk sodort az élet. De nem ő lett volna az egyik legnagyobb, ha a pillanat tört része alatt nem rázódott volna vissza a szerepébe, ránk mosolygott, a két padlón kuporgó árva verébre, ránk csapta a szekrényajtót, és folytatta a szövegét, mintha mi sem történt volna.
Előadás után megpróbáltunk angolosan távozni, de az ügyelő elkapott minket a lépcső alján. „Hölgyeim, jöjjenek utánam!” – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Hát, ennyi volt, gondoltuk, és már láttuk magunkat bilincsbe verve elvezetni. De nem ez történt, bevitt az öltözőbe, és a bálványunk nagyon kedvesen fogadott, a negyedórás beszélgetés után még autogramot is kaptunk tőle, amit jobb híján a négyjegyű függvénytáblázat hátoldalára írt. „Egy láthatatlan előadás emlékére, Eperjes Károly.”
Sokáig őrizgettem azt a függvénytáblázatot, azt hiszem, ez volt az egyetlen dolog, ami miatt értékes volt számomra. Aztán a sok költözés alatt elkallódott, mint ahogy a rajongás is megkopott nyilván. De a színház, az irodalom szeretete megmaradt, és még sok ilyen és hasonló történet. Úgyhogy youtuberek, animék, sport, mozi vagy bármi iránt lelkesedők: szenvedélyesen szeretni valamit, én mondom, jó dolog. Bizonyítéka annak, hogy élünk.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Bootsy Holler

WMN szerkesztőség