–

43 éves vagyok

Életem eddigi leghosszabb munkaviszonya közel kilenc évig tartott, és főként egzisztenciális okokból szakadt meg a kapcsolat. A munkát, a munkakört nagyon szerettem, de olyan magánéleti helyzetbe kerültem, hogy az ottani fizetésem nem volt elegendő már. Nem luxusra, hanem egy átlagos polgári léthez, a számlák kifizetéséhez, némi megtakarításhoz lett volna szükségem többre. A területemet alaposan kitanultam, több kolléga betanításában is részt vettem, bármilyen lehetetlennek tűnt egy helyzet, az esetek zömében sikerhez vezetett a kitartásom, a szorgalmam, a gondosan ápolt belső kapcsolataim, illetve a kis csoportunk összetartó egysége. Biztosan többen ismerik azt az érzést, mikor egy munka révén megváltozik, erősödik a karakterük, egyfajta magabiztosságot ad, mely az élet egyéb területeire is hatást gyakorol.

Az egyént szerintem a családi, társadalmi viszonyai mellett a munkája határozza meg alapjaiban, az abban elért sikereivel és fájdalmas kudarcaival egyaránt.

Ám amióta kiléptem a biztonságos, de sok munkával járó burkomból, nagyon lesújtó tapasztalataim vannak. Az elmúlt három évben közel tíz helyen fordultam meg.

Volt, ahol négy nap után álltam fel, mert már az első benyomások alapján azt éreztem, hogy nem akarom tartósan elviselni az ott uralkodó állapotokat, nem kívánok részt venni feszítő belső konfliktusokban, és egyéni pszichés válságból fakadó zsarnoki attitűddel sem szeretnénk megbirkózni, mert sem a testi, sem a lelki egészségemet nem akarom kockára tenni. Ennél a helynél egy szerződött toborzócég választott ki, többkörös volt a válogatás, még kompetenciatesztet is kitöltettek velem, hogy megvizsgálják, mennyire felelek meg az adott munkakör követelményeinek és a belső szabályozási rendszernek. Aztán kevesebb mint egy hét után minden kitisztult, a közvetlen munkatárs, akinek be kellett volna tanítania, sorra „fogyasztotta” a kollégákat, és a fluktuáció valódi okairól a toborzócég sem tudott. A kolléganő olyan mentális problémákkal küzdött, mely mindenkit elrettentett a további együttműködéstől.

Rendszerszintű problémákat látok a munkahelyeken, sajnos az alkalmazottak kárára

Számos helyen el sem tudtam képzelni, hogyan működik még a cég, nem volt egység, együttműködés, követhető vállalatirányítási rendszert sem láttam.

Tűzoltásokkal találkoztam, ahol a lánglovagok a még lelkiismeretből dolgozók köreiből kerültek ki, míg a többiek gyakorlatilag vegetálni jártak be. 

Vegyük csak sorra, ki milyen minőségben van jelen

Vannak, akik élvezik a még ki tudja, miből táplálkozó elhivatottak küzdelmeiből kiizzadt profitot, vannak a lavírozók (őket hagyják csak úgy jelen lenni, esetleg már ősidők óta semmilyen hozzáadott értéket nem tesznek semmihez), vannak a törtetők, és a becsületből dolgozók, akik rendszerint konstans kimerültség mellett próbálják megmenteni a vállalat becsületét. És még sorolhatnám, mert széles a paletta, ugyanúgy, ahogy az irodán kívül is.

Amikor az önéletrajzom alapján behívnak egy interjúra, semmit sem domborítok ki indokolatlanul vagy túlzóan a képességeim, tapasztalataim terén. Szerintem nem éri meg „vetíteni”, a mindennapok során úgyis minden kiderül. A kölcsönös tisztességen alapuló párbeszéd mindkét felet megilleti. A munkakereső megjelenik, gyakorlatilag terítéken van az élete, és zömében az ő bemutatkozása az ismerkedés alapja. Szerencsés esetben a munkaadónak van egy karbantartott honlapja, és az álláskeresési portálokon egykori dolgozók értékeléseit is el tudjuk olvasni, mielőtt érkezünk. Mindezt kiegészíti az interjúztatók tájékoztatása, akik rendszerint a legálisan bejelent munkaviszonnyal, ingyen kávéval, és fejlődési lehetőségekkel ki is pipálják a vállalati marketinget. Döntünk.

Mi következik ezután?

Rengeteg esetben elmondható, hogy számos munkahelyen egyáltalán nincs kultúrája annak, ahogy az új munkatársakkal bánnak. „Majd jön másik, el lehet menni.” Ott a próbaidő, melyet a törvény szerint biztosítanak. Az első tényleges munkanaptól kezdve azonban megváltozik a retorika, a szükséges információkkal el sem látják az érkezőt, az adott pozícióból a korábbi dolgozó már távozott, nem áll rendelkezésre szinte semmilyen dokumentáció, a feladatok ellátásában első naptól kezdve magára hagyják a próbaidőst, asztalának fiókjai limlomokkal vannak tele…

Mennyire etikus vajon, hogy bár rendelkezésre áll minimum három hónap, hogy az ember eldöntse, szeretne-e maradni egy adott munkahelyen, de ha nem marad, az ő OEP-kiskönyvébe kerül be a pecsét, és őt bélyegzi meg a feltételezés, hogy neki semmi sem jó!?

Nem az a célom, hogy egyáltalán ne kelljen dolgoznom, és a mosolyomért kapjam meg a havi bért. Igenis dolgozni szeretnék, igyekezetemmel kiérdemelni a bizalmat, és munkámmal hozzájárulni egy cég, egy szervezet sikereihez. „Egy tálból eszünk, és egy tálba teszünk”, nem ez lenne az egésznek a magja!?

Fásultak sokan, túlélik a napi x órát a munkahelyeken

Mindegy, csak teljenek el, aztán haza tudnak menni, a méltóságuk cafatokban, miközben az egzisztenciális kiszolgáltatottság kényszere miatt érzett keserűséggel élik mindennapjaikat. Sok helyen HR sincs, ha kisebb a cég, alkalmaz egy jogászt, aki képviseli és védi magát a vállalatot, de a munkavállalót már nem. 

Csakhogy nem is lehet örökké ugrálni, gyermek mellett főként… Vajon találunk-e egy olyan munkahelyet, ahol biztonságban, megbecsülésben lehet részünk?

Egyre kevesebb olyan munkaadó működik Magyarországon, ahol igényesen és odafigyeléssel viseltetnek az alkalmazottak iránt, és ahol tudatos képzési és coachrendszert is működtet a topmenedzsment. 

Konyhai pálfordulásom, avagy így lettem ellenállóból konyhatündér

VIM – 2023. március 20. – WMN

Nekem volt erőm (több hajhiányos folttal a fejemen, már pszichoszomatikus tünetként), kitartásom – a megtakarításaim és a családom támogatása mellett – lehetőségem is továbbállni, de sajnos ezt nem mindenki teheti meg. Jelenleg egy színvonalas, és folyamatos edukációra építő munkahelyen dolgozom, és nem gyomorideggel vágok neki minden egyes új munkanapnak. 

Ez az egész téma nagyon messzire visz, ahogy napjainkban velünk bánnak

Szinte teljesen kiöli belőlünk az egymás iránti tiszteletet. A közélet, a politika hatásai minden területen befolyással vannak az életünkre, énképünkre, kapcsolatainkra. Nem vagyunk jól!

Az erkölcsiség helyét átveszi a törtetés, a látszat megtartása, az áltatás mindent meghatároz…

Tegyél úgy, mintha nagyon munkálkodnál valamin, hitesd el, hogy minőséget állítottál elő, tégy úgy, mintha törődnél a másikkal, a hamisság vagy alattomos hazugság következményeit úgysem neked kell elviselni.

Jó lenne, ha elgondolkoznánk már azon, merre tartunk. Mert ahogy ez az egész érik és duzzad, arra terel bennünket, ahol bizony nyertesen nem kerülhet ki senki a hanyagság, a butaság vagy szimpla rosszindulat szülte játszmákból.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ fizkes

WMN szerkesztőség