Szoptatás szexuális erőszak után

–

Békés szigetből rémálom

Sajnos úgy hiszem, a történetem teljesen átlagos. Éveken át megbíztam valakiben, aki ezt kihasználta. Nem is szeretnék sok szót fecsérelni rá. A szakítás után elmentem egy férfival a vidéki házába, hogy az akkor számomra százszázalékban biztonságosnak vélt környezetben búslakodhassak. Nagyon picit ittam, mégis kidőltem. Később azonban arra ébredtem, hogy ő vígan élvezi a testemet, míg én alig tudok mozogni. Kijutottam a helyzetből, és haza is értem másnap – ebből a szempontból szerencsés vagyok. 

Nem mentem el a rendőrségre, nem mentem el orvoshoz, ahogy azt kellett volna. Biztosan sokat fogok még töprengeni azon, miért nem. De most nem erről szeretnék beszélni. Eltemettem magamban az egészet, igyekeztem funkcionálni az emberi kapcsolataimban. 

Egészen jól ment addig, amíg évekkel később a legváratlanabb élethelyzet a felszínre nem robbantotta az emléket, hogy pusztító tüzes lávaként árassza el a mindennapjaimat. Megszületett a kisbabám.

Lelkes, friss anya voltam

Ahogy a legtöbb friss anyuka, ezerrel vetettem bele magamat a szoptatásba. Készültem rá a várandósság során, kiadványokat, tudományos igényű cikkeket és személyes blogbejegyzéseket olvastam, megtanultam a különböző szoptatási pozíciókat, és sok-sok ábrán keresztül igyekeztem megérteni, mi a jó technika, hogyan kell ennek működnie. 

Az első napokban szuperül ment minden. Nálunk ez közös program volt, hárman vettünk részt a szoptatásban: a férjem segített a mellre helyezésben, és velünk volt végig, aztán ha elszundított a pöttöm baba, ő tette át a bölcsőbe. Csodás volt az egész, komolyan. 

Aztán pár nap múlva elkezdtem egyre feszültebbé válni, minden apró zaj megzavart szoptatás közben, és indokolatlanul heves, ingerült reakcióim voltak. Nem értettem. 

Gyorsan eszkalálódott a dolog, volt, hogy elsírtam magam etetés közben, de olyan is, hogy zokogtam. Nem baj, gondoltam, biztosan a hormonok, túl leszünk rajta, gyerünk, csináljuk. Mígnem az egyik szoptatás közben összeomlottam, és egy hatalmasat sikítottam, mintha az életemre tört volna valaki.  

A kisbaba jól van? Megijedt? Már megnyugodott? Úristen, mi történt? 

Pokoli emlékbetörések

Persze nem a babának, nem is a szoptatásnak szólt ez a pokoli, elnyújtott sikoly. Ekkor döbbentem rá, hogy minden etetés közben az átélt szexuális erőszak emléke kering bennem. Képek törnek be az erőszaktevőről, átjár az érzés, ahogy közben a hátamon fekszem és nem tudom megemelni a fejemet. És a másnapról is, ahogy az akkori lakhelyem fürdőszobájában végre bele merek nézni a tükörbe, és megvizsgálom, milyen állapotban van a bal mellbimbóm, ami ég, lüktet, sajog. 

Igen, egy ember, akiben megbíztam, úgy döntött, hogy jó hecc lesz engem valahogyan kicsit kiütni, aztán például rágicsálni a mellemet. 

És ezzel a határtalan önzőséggel – sok egyéb kár mellett – tönkretette a legbensőségesebb és legtermészetesebb kapcsolatot, amit egy csecsemő és az anyukája átélhet: a szoptatást. 

Átmeneti megoldás

Most mi lesz? Anyatejjel szeretném táplálni a kisbabámat. Tudom, hogy neki az a legjobb, és szerencsére van is bőven, de egyszerűen képtelen vagyok csinálni. Ráng tőle a testem, rosszul vagyok, sírok. Ez nem olyasmi, amiben részt kellene vennie egy néhány hetes újszülöttnek. Nem így kellene kapnia a táplálékot, és főleg nem kellene így látnia az anyukáját. És véletlenül sem kellene azt éreznie, hogy én attól vagyok rosszul, ahogy ő eszik. 

Túljutottunk a férjemmel azon, hogy a cumi és a cumisüveg a sátán találmánya, és eldöntöttük, hogy frissen fejt anyatejet fogunk adni a pici babának. A fejőgép használata kezdetben maga volt a megváltás, megnyugtatott, hogy a kisbaba hozzájut a lehető legjobb táplálékhoz úgy, hogy a nyugodt anyukája dajkálgatja a karjában, nem pedig egy zokogó roncs. 

De csak ideiglenes volt a megnyugvás. 

Néhány hét alatt tönkrement a fejés élménye is, begyűrűzött oda is a sok emlék. És hát, valljuk be, a gépi fejés nem valami természetes elfoglaltság: konkrétan haszonállatnak éreztem magamat, miközben újra és újra átéltem az erőszakot. Hihetetlen volt számomra, hogy ez a valóság, hogy ülök az olvasószobánkban félmeztelenül, teljesen egyedül, egy-egy lélektelen izé van rácuppantva a mellemre, amik attól függetlenül dolgoznak, hogy én mit érzek vagy mit akarok. 

Az „ördögtől való” tápszer

Ha az olvasóban felmerül, hogy „Ez a nő teljesen hibbant? Miért nem ad neki tápszert?”, akkor visszagondolva egyet kell vele értenem. Miért nem álltunk át azonnal tápszerre? Csakhogy egyáltalán nem olyan egyszerű az anyatej/tápszerváltást eldönteni és megvalósítani, mint amilyennek az kívülállóként tűnhet. Akármilyen közösségre gondolok, mindenhol az anyatej és a szoptatás a „normális”, a cumisüveg és főleg a tápszer pedig a „rossz anyák” eszköztára: a család, a szomszédság, a szülésfelkészítő tanfolyam közössége, a klinikai közeg, a védőnő, egy ideig még a tulajdon férjem is mind-mind kizárólagos anyatejpártiak voltak. Persze, én is az vagyok. De nem mindenáron. 

Ezzel együtt úgy gondolom, a szülők döntése kell hogy legyen, mivel etetnek.

Teljesen abszurd, hogy kvázi vadidegenek kérdezik meg tőlünk, mivel etetjük a kisbabánkat. Mint nálunk a szomszéd, amikor látta, milyen szép nagy a baba. „Csak anyatejjel!” – vágtam rá a választ, nehogy megsejtse, valójában minden vágyam befejezni ezt az egész szenvedést, amiben élek, és tápszert használni. Pedig semmi köze nincsen hozzá, nem is kellett volna válaszolnom. Ettől a kérdéstől, aminek a hangsúlyában el volt bújtatva, hogy mert ha tápszerrel etetik, akkor nyilván attól nő ilyen szépen, az meg nem is olyan nagy szám, teljesen megijedtem, úgy éreztem, hogy a világon mindenki meg fog engem vetni, ha váltunk, kezdve a szomszédjainkkal. 

A védőnőnk pedig, amikor szóba hoztam a tápszeres kiegészítést, annyi megvetést összpontosított a hangjába, hogy majdnem rávágtam a telefont. Közölte, hogy „nyilván te nem szeretnél tápszeres anyuka lenni”. De, nagyon szerettem volna, ám az ő hozzáállása napokra blokkolta a folyamatot. Szégyelltem magamat a beszélgetés után, mint egy kisiskolás, akit leszidott a tanító néni ahelyett, hogy feltett volna neki pár kérdést, vagy meghallgatta volna.

A tulajdon anyukámmal is megpróbáltam megbeszélni a dolgot, valahogy így hangzott: 

– Jaj, ezt az anyatej dolgot nagyon nem bírom. 

– Ilyen nincs, kislányom, ilyenkor ezt kell csinálni és kész!  

Arra szeretném kérni az apukákat, hogy támogassák a gyermekük édesanyját

Amikor kiderült, hogy mennyire rosszul vagyok a tejleadástól, a férjem úgy nézett rám, mint egy földönkívülire. Azt láttam a tekintetében, hogy megingott benne a hit, hogy az ő felesége jó anya. Ki is mondta – és azóta nagyon sokszor bocsánatot is kért érte –, hogy szerinte baj van velem, és forduljak szakemberhez. Ettől hirtelen teljesen egyedül éreztem magamat a világban. Persze részben igaza volt, és magam is arra buzdítok mindenkit, hogy forduljon szakemberhez. De akkor nekem jólesett volna néhány támogató szó, valami olyasmi, hogy „semmi baj, nyugodj meg”, vagy hogy „biztosan lesz olyan megoldás, ami mindenkinek jó”. Ehelyett én eltűntem ideiglenesen az egyenletből, mintha már csak azért léteznék, hogy a kisbabánkat tápláljam.

Láttam, ahogy méreget a férjem, és éreztem, azon gondolkozik, alkalmas vagyok-e erre az egészre. A mai napig szinte elsírom magam, amikor eszembe jut ez a beszélgetés, ez a tekintet. 

Nem minden olyan rózsaszín, mint a szülésfelkészítő tanfolyamon

Magánklinikán szültem, oda jártunk felkészítőre is. Soha, senki egy szóval sem említette a nagyobb nehézségeket, amik a szoptatással járhatnak. Volt szó a helyes mellre helyezésről, és hogy időbe telik megtanulni; volt szó a kisebesedett mellbimbóról, a pangó tejről, még arról is, hogy alkohol fogyasztása után mennyivel szabad szoptatni. De arról például nem esett említés, hogy létezik egy D-MER nevű állapot (diszfóriás tejleadó reflex), amikor rettenetes érzések társulnak hozzá. Ez bárkinél jelentkezhet, nem csak olyan személyeknél, mint én, aki valamilyen traumát élt át. Én erre akkor bukkantam rá, amikor próbáltam kideríteni, mi lehet a baj, miért érzem úgy, hogy eltávolodom az életemtől, amikor indul a tej. Jó lett volna legalább egy mondatot tudni arról, hogy létezik ilyen, hogy ne az önmarcangolással kezdjem a megoldás felé vezető utat. 

És a lényeg: nem vagy egyedül! 

Te, aki az erőszaktevőd arcától nem tudsz szabadulni szoptatás/fejés közben, aki verejtékezel, ha a feszülő melledhez ér bármi, aki eszeveszetten küzdesz, hogy a felszínen maradj a kisbabádért, miközben sírnod kell egész nap: nem vagy egyedül! Én is éreztem így. És ettől még lehetünk jó anyák, nem ezen múlik.

Az elején rákerestem arra, hogy „szexuális erőszak hatása a szoptatásra”. De csak angolul találtam egyet s mást. Magyar nyelven miért nem? Persze tudom, nehéz beszélni arról, ha valakit bántalmaztak, és hogy ennek milyen hatásai vannak az életére. Most íme, itt van az én történetem, remélem, aki legközelebb rákeres, megtalálja. Ha egy százalékot is javít az érzésein, aki olvassa ezeket a sorokat, már annak is nagyon örülök. 

Hogyan alakult a mi történetünk? 

Azt adtam magunknak karácsonyra, a férjem teljes támogatásával (sőt, ekkorra már ő unszolt, hogy hozzam meg a döntést), hogy szépen fokozatosan elhagytam a fejést, és átálltunk teljesen a tápszerre. A kisbabánkat fele-fele arányban megosztva etetjük az apukájával. Amikor a karomba veszem, hogy adjak neki enni, tudok rá figyelni, egymás szemébe nézünk, érezheti a nyugodt szívdobogásomat, gyakran mosolygunk, a sírást leváltották a mondókák és dalocskák. Minőségi közös idővé alakult az etetés. 

Még mindig vannak emlékbetöréseim, és szakemberhez is fordultam, hogy a lehető legjobban legyek, de a szoptatás elhagyásával klasszisokkal javult a családunk hangulata, élete.

Nem érdekel mások ferde tekintete a „tápszer” szó hallatán. Én tudom, hogy a családunknak a legjobb döntést hoztam meg. Bárcsak nyitottabbak lennénk egymással, és az azonnali lenézés, lesajnálás, skatulyázás helyett tiszteletben tartanánk a másik ember érzéseit, döntéseit (amelyek mögött nem tudhatjuk, mi húzódik). Akkor talán én is hamarabb jutottam volna el ide, és hamarabb kapott volna a kisbabánk nyugodtan etető, mosolygó anyukát. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Lita Bosch

WMN szerkesztőség