Aki ismer, tudja, nem igazán vagyok picsogós-hisztizős, sőt, még ha nagy a baj, akkor is csendben tudok maradni. Ez az iromány itt az én nehézség-puttonyom egy része, ma már nem szégyellem. Az elmúlt években sötétben bolyongtam, jártam többféle egyéni és csoportterápián, amik tudat alatti és tudatos szinten is gyógyítanak. Ezek hatására kezdett összeállni a kép. 

Nem csak fogaskerekek vagyunk

Ezen a ponton leszögezném: nem hibáztatok senkit, a történeteim nem ezt hivatottak szolgálni. Bárcsak a megoldás már megfogant volna a gondolataimban, hidd el, nem tartanám magamban. Elsősorban azért születik ez az írás, mert egy éve a hátam közepére sem kívánom az álommunkámat, és meg szeretnék bocsátani magamnak, a rendszernek és a múltamnak. Nem török pálcát senki felett, köztudottak az egészségügyi rendszer többoldalú és komplex hiányosságai. Pusztán elmondom, velem mi történt, azt hogyan éltem meg, hátha ezzel elősegítem, hogy minél többen merjenek beszélni, elsősorban nem az egészségügyi rendszer szolgálóiként, hanem érző emberként.

Hátha hozzájárulok, hogy megértsék, miért kelnek fel mindennap fáradtan, miért nincs energiájuk saját magukra és a szeretteikre, miért fut zátonyra a házasságuk, miért üvöltik le a gyerek fejét reggel, ha lassan készülődik, miért küzdenek evési zavarokkal, nikotin – alkohol – kábítószer – koffein és egyéb függőségekkel.

Ezek közül majdnem minden pontot megéltem én is. 

Kórházi pillanatok

Ó, ha egy kórház belső életébe láthatna kedves olvasó – olykor a Trónok harca és Maricsuj hibrid verziója jutna eszébe. Adott egy csapatnyi segítő hivatást önként választó, jó szándékú, több műszakot elvállaló, magánéletet önként feláldozó ember. Olyan, aki elfárad, aki olykor hibázik, aki érez, és akinek a munkája alkalmanként láthatatlan. Aki kint tudja hagyni a magánéletet, s aki behozza. Sőt, olyan is, aki bent éli. Hiszen ő is ember! Ember, aki beleroskad abba, hogy mindenhatóként tekintenek rá, s olykor ő is önmagára. Isteni adományként hibátlan kézügyességgel és együttérző-készséggel megáldott sebész, akinek már nincs kedve operálni. Angyali hanggal megáldott, tyúkanyó típus ápolónő, akinek már nincs ereje felállni. Tettvágytól és motivációtól tüzelt pályakezdő, akinek már nincs kedve ötleteit a nyilvánosság elé tárni. Hibátlan gondolkodással és logikával rendelkező szakorvos, akitől immár lehetetlenség elvárni, hogy pontos diagnózist adjon. 

Számtalanszor éreztem, hogy minden jó szándék ellenére nem a gyógyítás van középpontban, hanem sajnos az ego, az anyagiasság, a megrekedt hiedelmek, és ezek mind bojkottálják az eredményességet. Szemtanúja voltam, hogy gyógyító és gyógyuló közt nem jött létre a bizalmi kapcsolat, ami szerintem a gyógyulás alapja lenne. A protokollokhoz szigorúan ragaszkodva, a betegek lelkének figyelembe vétele nélkül nem lehet jól gyógyítani!  

 

Van egy kedvenc történetem

Orvosi kompetencia az „ivóka” – hivatalos nevén klinikai élelmiszer – rendelése. Nem szépítek, általában nem értenek hozzá, nem ez a szakterületük. Tehát a dietetikus kitalálja, melyik ivóka lesz jó a gyógyulófélben lévőnek, és szól a kezelőorvosnak, aki ezt jóváhagyja, és mehetne a táplálásterápia. A valóságban ez úgy néz ki, hogy másik két orvos aláírásáért is végig kell futni a kórházon, akik elméletben ehhez értenek, gyakorlatban viszont nem.

Egy főorvosi értekezleten meg is kérdeztem, hogy ennek mi értelme? Azt a választ kaptam, hogy értik a problémát, „de így szoktuk, formalitás”.

Nos, bármennyire próbáltam, erre és több hasonló formális, dokumentációs eljárásra nem tudok türelemmel tekinteni, hiszen feleslegesen nehezítették a mindennapi operatív teendőimet. (Slusszpoén: a táplálásterápia mihamarabbi megkezdése javasolt az élet védelme érdekében, ugyanis következményei vannak a több napos halogatásnak.)

Álmodózó-kreatív-optimistaként a kórházban

Életem első munkahelyén ugyan jó lassan és sok nehézség árán, de újítottam, az egyetemi tanáraimmal tartottam a kapcsolatot, ők folyamatosan megerősítettek abban, amit csinálok. Emellett a mindennapi megjegyzések a kórházban elsősorban hátráltató jellegűek voltak – és még itt sem hibáztatok senkit, mert értem én, hogy napi 12-24 óra műszak után fáradt az ember. Ki ne lenne az? Viszont saját vad fantáziámban a hátráltatás energiájából kitelik a biztatásé is. Rengetegszer éreztem azt a munkám során, hogy nekem valami teljesen más mozifilmet vetítenek.

Zömében azt éreztem, nem lehetek önazonos, nem mondhatom ki a gondolataimat, számos esetben pedig az esélytelenek nyugalmával álltam egy helyzetben, mert nem volt ott a varázsszó, a dr. a nevem előtt.

Plusz hátrányt jelentett a szőke hosszú hajam, szabadszájúságom, színes öltözetem, mint útközben megtudtam, az állandó mosolyom is, amely vád előtt utólag is értetlenül állok. Ha már érzések – jelenleg is tanulom, hogyan kell rendesen csinálni. Mármint megbánni, átélni, lelkifurdalást érezni, empatizálni, megbízni, mert a hierarchikus-patriarchális kórházi közegben jó hamar megtanultam az érzelmi sterilizáció művészetét. 

 

Pár év múlva azon csodálkoztam, hogy tönkrement az álomkapcsolatom, már egyre kevesebbet beszélgetek a szüleimmel, a barátaim mind ritkábban keresnek telefonon. Szépíthetem, ám nem teszem – nem lehettem a legüdítőbb társaság. A legnagyobb probléma az volt, hogy észrevétlen beáldoztam magam a munkának – s ezt egy olyan külső, a rendszer által történő nyomásra tettem, aminek tudatában sem voltam. A probléma gyökere a kiégés általi identitásvesztés volt, amihez persze magánéleti súlyok is hozzájárultak. Hogy a tyúk vagy a tojás volt-e előbb, azt csak a Jóisten tudja. Elérkezett a pillanat, amikor ki kell lépnem a számomra megadatott végtelen alázat és megbocsájtás keretéből. Sokáig azt gondoltam, én rontottam el valamit, hogy megérdemlem a sérelmeket. Utólag is úgy látom, olyan bánásmódban részesültem, amit nem érdemeltem meg. 

Változni, hogy változtathassak

Gondolkoznom kellett, mert az életem széthullóban volt, és azt láttam, hogy sok velem egykorú már előrébb tart az életben, boldog és felszabadult, anyagilag tehetős, és normál munkaidőben dolgozik. Én is szerettem volna a munkám mellett intim kapcsolatokat kialakítani, felszabadultan szórakozni és pihenni. Egyik nap ráeszméltem a megoldásra: változtatnom kell magamon, és fel kell mondanom. A rendszerből kikerülve nemcsak a saját, hanem a családom egészsége is rohamos mértékben javult.

Itt joggal teheted fel a kérdést: akkor mi a fenének választottam ilyen hivatást, ha nem bírom? Nos, hivatást az ember nem választ, hanem megadatik neki. Adott a képlet, a szív és lélek rezdül, a figyelem odaszegeződik, a tanulmányok megindulnak, a korai tapasztalatok elvarázsolnak – nincs mit tenni, sakk-matt, már fejeden is a diplomaosztón a kalap és a talár. Bevallom, volt némi fogalmam, hova készülök, Nagymamám több mint 40 évig gondoskodott betegekről ápolónőként, és a háborús idők, a kemény évek, egy-egy apróbb személyes dominanciaharc ellenére nagy szeretettel és hálával beszélt a kórházban eltöltött évekről. Pedig nem piskóta helyeken vetették be, tüdőrákosokról, műtéten átesett gyerekekről, és pszichiátriai betegekről gondoskodott.

Való igaz, hogy a gyógyító szakma nem pillangólelkű egyéneknek javallt, és én az vagyok. Ha visszatekerhetném az idő kerekét, akkor több figyelmet fordítanék magamra, hiszen tiszta sor: lukas kancsóból nem lehet sokáig öntözni.

Tudom, hogy végtelenül idealista vagyok, ám ha egyet kívánhatnék most, az az lenne, hogy álmaim munkáját végezhessem, kreatívan gyógyíthassak, normális munkaidőben, olyan bérért, amiből mértéktartó, ám teljes és boldog életet élhetek. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Én csak egyet szeretnék kérni: figyeljünk a segítőkre! 

Mert ha ők elfogynak, nagy bajban leszünk. A köz- és a magánegészségügyi szektor is végtelenül leterhelt, fontosnak tartom, hogy egyénileg mindenki tegyen minél többet a saját egészségéért és jóllétéért, a gyógyítók csak átmeneti mankóul tudnak szolgálni. 

Azt gondolom még így utólag is, hogy az a bizonyos hibafaktor nem a csillagainkban van, hanem a figyelmetlenségben, az alázatosság és a szeretet hiányában. Utóbbi kettő pedig hiába van jelen a közegészségügyi rendszerben, a szigorú korlátok közt, embertelen mértékű elvárások és napi teendők mellett elveszik. Őszinte, nyílt kommunikációval, kritikai ellentmondás helyett odaforduló meghallgatással, megértéssel és együtt gondolkodással teljesen más érzés lenne kórházban dolgozni. 

Vajon hol veszik el a szemekben lévő csillogás és a borzongás, ami még a Hippokratészi eskü letételekor jelen van? Legalábbis nekem jelen volt.  

Kudron Emese Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Phynart Studio