1983 nyarán történt

Tizenkét éves voltam akkor. Az „átkosban”, bőven az internet kora előtt, amikor még nem voltak okostelefonok, laptopok, tabletek, a legmenőbb elektromos „kütyü” a walkman volt (az sem volt ám mindenkinek). A nyár napjai hasonlóan teltek minden városi gyerek számára; miután végignéztük a szünidei matinét a tévében élén a Keménykalap és krumpliorral, Égigérő fűvel, (amit persze már ezeregyszer láttunk, és együtt kántáltunk Rajz Jánossal „Csak az a szép ződ gyep, csak az fog hiányozni!”) kirajzottunk az utcára bringázni, számháborúzni, focizni, bunkert építeni a többi gyerekekkel. Ezt olykor megszakítottuk, beszaladtunk valamelyikünkhöz, kentünk egy-két vajas kenyeret, szedtünk hozzá pár paradicsomot a kertből, és már futottunk is tovább, nehogy lemaradjunk a nap hátralévő részéről.

Hétvégente általában családi szalonnasütést rendeztünk valamelyik szomszédnál, ilyenkor az esti program az utcaszínház volt, amit mi, gyerekek rendeztünk a felnőtteknek. De a hét fénypontjának mindenképp a strandolós nap számított, amikor valamelyik szülő vállalta, hogy elvisz minket a városi strandra, ahol egész nap csak lángosoztunk, fagyiztunk és pancsoltunk, míg a lábunk úgy kiázott, hogy este alig tudtunk hazavánszorogni. Hát így teltek a hetek gyermekkorom nyarain. Egészen 1983 egy forró szombat délutánjáig. 

Ezen a napon az egyik szomszédos anyuka vitt el minket a strandra 

Mi, hárman, lánytestvérek, és az ő három lánya, a legkisebb alig egy-két éves lehetett. Letáboroztunk a fák alatt egy pokrócra, és már rohantunk is a vízbe. Két medence volt egymás mellett, az egyikben derékig érő víz a kisgyerekeknek, a másiknak fokozatosan lejtő alja volt, ahová a nagyobb, úszni tudó gyerekek mehettek. Mivel én voltam a legidősebb (a húgaim és a Tóth lányok mind pár évvel fiatalabbak voltak), nekem megengedték, hogy a nagyobb medencébe mehessek. Nagyon élveztem, hogy nem kell végre felügyelnem a „pisisekre”, és nagylány módjára egyedül, önállóan strandolhatok.

Tizenkét évesen nem voltam különösebben fejlett kislány, de nekem már csinos kétrészes bikinim volt, a kicsiknek csak egy kis fürdőbugyija.

Szóval olyan jóleső nagylányos érzéssel gázoltam a vízbe. Úszkáltam, ugráltam be a medence széléről, lebegtem a víz tetején bámulva a fák levelei közt vibráló nap játékát. 

Egyszer csak három 16-17 éves srác fogott közre 

Fölém tornyosulva tapogatni kezdtek. Sodródtunk egyre hátrébb a medence végébe, ahol már nemigen ért le a lábam. Próbáltam kiszabadulni a szorításból, de valamelyik mindig az utamat állta. Amikor kikötötték a kis bikinifelsőmet, és lecibálták rólam, nagyon megijedtem. Kiabálni kezdtem, de ők lenyomtak a víz alá. Amikor a felszínre jutottam, lázasan próbáltam levegőhöz jutni. Egyre erőtlenebbül kiáltottam segítségért, de hiába. Mindenki elhúzódott a közelünkből, a szomszédos medencéből az apukák az elválasztó párkányra könyökölve néztek minket, de senki nem segített, még csak nem is szóltak.

A fiúk felbátorodva folytatták tovább, már a bikinialsómban matattak, és ujjaikat olyan helyre dugdosták, ami egy tizenkét éves kislánynak maga a pokol. Borzasztó fájdalmak közepette, egyre kétségbeesettebben próbáltam segítséget kérni, de senki nem mozdult. Hosszú percek teltek el így, amik nekem óráknak tűntek, míg végül a majd 100 méterre lévő uszoda mellől futva érkezett meg az úszómester, és szétzavarta a fiúkat. Én felkaptam a víz felszínén lebegő felsőmet, kimásztam, és a mellkasomra szorítva rohantam a medencéket elválasztó betonösvényen, ahol pár perce még apukák sora bámulta némán és mozdulatlanul a történéseket.  

 

Borzasztóan szégyelltem magam 

Iszonyú volt! Soha nem felejtem el azokat a tekinteteket! Zokogtam. Margit néni ijedten kérdezte, mi történt, pár perc múlva az úszómester is odajött, és mondta, hogy megfogta a három fiút, ha panaszt akarunk tenni, kihívják a rendőrséget. De én nem szóltam semmit. Semmi mást nem akartam, csak hazamenni. El innen, és soha többé vissza nem jönni. Otthon, miután Margitka elmesélte a szüleimnek, hogy valami történt a strandon, anyu próbált kérdezősködni, de nem akartam beszélni róla. Azt hiszem, el sem tudtam volna pontosan mondani neki, tizenkét éves voltam, semmit nem tudtam a szexualitásról. Meg egyáltalán, csak szégyent éreztem, és azt akartam, hogy hagyjanak békén, ne is beszéljünk róla!

És ha nem beszélünk róla, az nincs is, az meg sem történt. Így hát soha többé nem bolygattuk ezt a témát.

Azon a nyáron ez volt az utolsó strandolós napom. 

Aztán teltek az évek

A sokszor felsejlő közönyös arcok a múltból egy dologra megtanítottak, csak magamra számíthatok. Kemény lettem, konok és makacs, így elég magányos kamasz voltam, kicsit talán különc, olyan magamnak való, ahogy mondani szokás. Későn érő típusként a fiúk 18-19 éves koromig nem igazán érdekeltek, illetve, ha volt is néha egy-egy srác, szexig soha nem engedtem eljutni a kapcsolatot. Aztán 20 évesen beütött a krach, terhes lettem egy mondhatni, szinte vadidegentől. Romantikus leányanya álmaim hamar szertefoszlottak, amikor a srác beállított egy borítékkal, és azt mondta: „felejtsük el egymást”. Abortusz.

Pár év múlva férjhez mentem egy régi baráthoz. Gyerek, otthonteremtés, munka, a szokásos hétköznapi történet. Soha nem beszéltem a gyermekkoromban elszenvedett erőszakról. Úgy éltem, mint akinek nincsen múltja, akár a főnixmadár, aki minden reggel újjászületik, és este hamvaiba hullva már történelemmé is válik. Jól megvoltunk, de valami az évek alatt félrement. Bizalom híján csupán szobatársak lettünk közös gyerekkel, akiknek megvannak a maga külön útjai. Félrelépések, hazugságok, árulások, egyéjszakás kalandok mindkettőnk részéről, amit mi tudtunk ugyan egymás dolgairól, de a külvilág számára mintacsalád voltunk. Nem is értették, miért váltunk el nyolc év után. Olyannyira kicsúszott a lábam alól a talaj, hogy egy átbulizott éjszaka után reggel hazatérve, amikor a kapuban találkoztam anyósommal, aki az ötéves kisfiunkat vitte az oviba, éreztem, ez így nem mehet tovább.

Aztán harmincévesen szembejött velem valaki…

Vicces volt, erős és bátor, aki tudta, mit akar az élettől. Magával ragadott a határozottsága, az életkedve az első pillanattól. Sokat beszélgettünk, és hosszú idő után először voltam képes beszélni az átélt traumáról. Évekig kerestem valamit máshol, másnál, ami egyenesbe hozná az életem, miközben minden, ami ehhez kellett, ott volt annak a 12 éves kislánynak a lelkében, aki valamikor voltam. Csak ki kellett ásni, ki kellett mondani, szembe kellett nézni vele. Meg kellett értenem, hogy ami történt, nem az én hibám, és főleg: nincs mit szégyelljek rajta. Meg kellett tanulnom megbocsájtani a fiúk tettét és az emberek közönyét. Sok időbe telt, amíg fel tudtam dolgozni. De volt mellettem egy társ, aki átsegített ezen a nehéz időszakon.

Ma már tudom, hogy jövőt építeni csak a múltra lehet, legyen az akármilyen is, és én már úgy vagyok jó, ahogy így vagyok.

Összeházasodtunk, családot alapítottuk, ez a szövetség már több mint 20 éve tart.

  

Nehéz papírra vetni ezt a történetet még majd' 40 év távlatából is

Ki tudja, talán ez is az öngyógyítás része. De talán van, akinek segít megérteni, hogyan teheti tönkre egy fél emberöltőn át hordozott titok az életünket. És igaz, hogy „ha”-val kezdődő mondatoknak nem sok értelme van, de mégis, ki tudja, merre sodródtam volna, ha 20 évvel ezelőtt nem döntök úgy, hogy kiásom ezt a csontvázat a lelkem mélyéről, és esélyt adok magamnak egy normális életre. Ami történt, megtörtént, most már örökre a részem marad, de nem súlyos keresztként nehezedik a vállamra.

Ahogy ezeket a sorokat írom, elgondolkozom azon a három srácon. Ma már ők is apukák, akár nagypapák is lehetnek. Vajon mit csinálnának, ha valaki azt tenné a kislányukkal, unokájukkal, amit ők velem? Vajon tudják-e, hogy 38 évvel ezelőtt azon a szép nyári szombat délutánon majdnem tönkretették egy kislány életét? Valószínűleg nem. És azt kívánom nekik, soha ne is tapasztalják meg ezt a fájdalmat a családjukban. Magunknak pedig, hogy ne cipeljük a titkainkat, mert félelmet szülnek és megnyomorítanak. 

És még valami. Igenis szóljunk bele, emeljük fel, segítsük ki bajban lévő idegen embertársunkat.

Mert a közöny fájdalmasabb, mint egy balegyenes.

Majoros Erika

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/123ducu