„A másodperc törtrésze alatt nőttem fel, alig ötévesen” – Egy sérült lélek története

–

Egyedül, barátok nélkül érkeztem a fővárosba, fiatal egyetemistaként mégis vágytam arra, hogy mindent megismerjek. „Lányos” szakmát tanulok, az évfolyamomba szinte csak lányok járnak, viszont mindig is szerettem az időmet fiúkkal tölteni. Szükségem van a látásmódjukra, az ötleteikre, a kreativitásukra, a vicceikre. Mivel tudtam, hogy a kortársaim ismeretlen városban könnyen találnak barátokat a Tinderen, regisztráltam én is.

Böngészgettem a fiúk profilját, és egy velem azonos korú srác fotója nagyon rokonszenvesnek tűnt. Érett, intelligens, jó beszélgetőpartnert sugallt a kép, alatta pedig hosszan taglalta, ki ő és kit keres. A bemutatkozás legvégén feketén-fehéren ez állt: „Lelki sérültek kíméljenek!” Felnéztem a telefonom kijelzőjéről, és végigfutott bennem a saját életem. 

Én egy alkalmi kapcsolatból születtem. Édesanyám eldobott magától. Pontosabban, „nem akart csak magának, engem a világnak szült”. Nem ítélkezem, biztos oka volt rá.

Tizennyolc évet így is a haragra fecséreltem, mire megtanultam, hogy ő nem tudja, ez mennyire fáj nekem. Tizennyolc évembe került, mire eljutottam a megfelelő pszichológushoz, aki kimondta, hogy én nem az ok vagyok, hanem az áldozat. Innentől tudtam újrakezdeni.

Szülőanyám prostitúcióval foglalkozott, ezért külföldre kellett mennie, amikor négyéves voltam. Útlevél és apa híján nem mehettem vele, ezért keresett nekem egy bébiszittert, aki vigyáz rám. Eleinte egy napot töltöttem mással, aztán heteket. Végül tizenegy évet.
Az első néhány évben anyukám meglátogatott, elvitt magával, de ilyenkor sem vele voltam, hanem a „munkáltatója” családjával.

Külső szemlélő számára átlagosnak, sőt kifejezetten kedvesnek tűnhetnek. Férj, feleség, egyetemista fiú. Dögönyöztek, oviba vittek, elhoztak, tanítgattak. Aztán a fiuk egyszer megkérdezte tőlem: „Ugye nem baj, hogy szeretlek?” A számmal azt mondtam, hogy nem baj, de valójában az ötéves fejem érezte, hogy valami nem stimmel. Mert az furcsa, ha egy tizenkilenc éves fiú bemegy egy óvodáshoz, aki a délutáni alvás helyett csak csendben fekszik és dúdol.

Furcsa, ha az óvodás kislányt mézes hangon arra kéri, hogy a ruhától megszabadított férfiasságát simogassa és puszilja meg. Későn ugyan, de még idejében kirohantam a szobából.

A másodperc törtrésze alatt nőttem fel, alig ötévesen. Az agyam tudta, hogy ez rossz dolog, és azonnal leszaladtam a szüleihez. Miután mindent elmeséltem, ők egyetlen szavamat nem hitték el. Évekig nem beszéltem róla senkinek.

Aztán az idő múlásával a nevelőanyukám zugivó lett. Végignéztem. Pedig annyi mindenért vagyok neki hálás. Ha ő nemet mond rám, ahogy anyám tette, akkor otthonban növök fel. Általánosban informatikán rákerestem egy nevelőotthonra, akkor fogtam fel, hogy én is ott lennék, ha ő nem szeret engem, ha nem nevel, tanít, óv. De a közös történetünk mégis egy részeg pillanatában elordított „takarodj!”-jal zárult. Ám addig nem tudtam eltakarodni, ameddig nem ismertem meg az apukámat.

Ő mentett meg. Ő olyan apuka, akinek tizenéves tiniként évekig énekeltem: „Apu, hogy megy be az a nagy elefánt az oroszlán barlangjába?” Ő olyan apuka, aki hosszú éveket várt arra, hogy készen álljak rá, és a feleségével együtt tárt karokkal fogadott.

Ő olyan apuka, aki minden lelki sérelmemet a saját vállára venné, hogy őt nyomja agyon – és boldog lenne a mázsás súly alatt. 

Ő olyan apuka, akinek a kezét még huszonévesen is megfogom, mert általa kaptam olyan életet, amiben egyetemre járhatok és megvalósíthatom magam, általa kaptam egy édesanyát is, aki ugyan nem hozott engem a világra, de őt nekem hozta az ő édesanyja a világra. 

Tizenöt év. Ennyit vártam a családra, mert tudtam, hogy kell lennie egy helynek, ahol nem vagyok teher. Tizenöt évesen születtem újjá ott, ahol a legjobban vártak rám. Ott, ahol az igazi én lehetek. Minden szilánkkal a lelkemben, minden deficittel február 23-án, egy vasárnapon megérkeztem a családomba.

„Apa, ne kérdezz, csak indulj el.” Nem kérdezett, nem mondtam többet, de tudta, hogy jövök és maradok. Ehhez apukám még a polgári jogi pert is vállalta a szülői felügyeleti jogért a szülőanyám ellen.

Ezt végiggondolva megkérdeztem magamtól: én lelki sérült vagyok? Igen, minden bizonnyal.

De nem gondolnám, hogy bármilyen hátrányom származna belőle, mert már sínen vagyok. Sőt még az se jutna eszembe, hogy barátkozás során elzárkózzam valakitől azért, mert akár fizikailag, akár lelkileg sérült. Az meg végképp nem fordul meg a fejemben, hogy a partnerem lelki nehézségeiről ne akarnék tudomást szerezni. Amikről meséltem, gyermekkoromban történtek meg velem. Természetesen a sérelmeim elkísérnek az egész földi életemben, és biztosan szerzek is még hozzájuk kisebb-nagyobb sebeket. De elképzelni sem tudom, hogy ez emberek, találkozások, tapasztalások során számomra vagy bárki számára kritérium legyen.
Kedves „Lelki sérültek kíméljenek!”, én balra húztalak!

Mercédesz Verita

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images