„Mintha egy fal lett volna közte és a külvilág között” – Bence, a megfagyott gyerek története

–

Valahol a nyár közepén járhattunk, az udvaron játszottunk a gyerekekkel. Kinél tollaslabda, kinél focilabda, másoknál görkorcsolya volt, és azzal száguldozott a telken keresztül. Eltöltöttünk egy egész jó kis délutánt. Visszamentünk a csoportba, majd kisvártatva kopogtattak a bejárati ajtón. A rendőrök meghozták a tizenkét éves Bencét, aki épp tartós szökésben volt.

Nálunk is gyakran voltak olyan gyerekek, akik nem igazán tudtak bent maradni, így sokszor voltak engedély nélkül távol. De ahogy sok egyéb, ez is rendszerszintű probléma. Ez a kisfiú nem volt éppen könnyű eset. A társait gyakran megfélemlítette a korához képest erős testalkatával. Szinte mindig kereste a bajt, egyfolytában az ellenkezőjét tette annak, mint amit tanácsoltunk neki. Sokszor ment szembe a törvénnyel is, fiatal kora ellenére már elég hosszú volt a bűnlajstroma.

A felnőttekkel nem igazán tudott kapcsolatot kialakítani, egyetlen olyan sem volt köztük, akiben megbízott volna. Sőt általában agresszívan lépett fel a felnőttekkel szemben.

Egyik este hazafelé tartottam, amikor szembejött velem az utcán. Ahogy meglátott, körbenézett, hogyan oldhatna kereket, de már nem tudott, megállt hát előttem. Megállt, és hosszú másodpercekig csak nézett, annak ellenére is, hogy köszöntem neki. Mintha várt volna valamit. Aztán elkezdte magyarázni, hogy miért is van este tíz után az utcán. Nyár volt, félmeztelenül járkált. Megkérdeztem, hol van a pólója, mire azt válaszolta, hogy eldobta, mert melege volt. Na meg tulajdonképpen már ezeréves kopott póló volt az, szakadás is volt rajta. Felajánlottam neki, hogy visszakísérem az otthonba. Belement.

Miközben sétáltunk, bevallotta, hogy azt hitte, kapni fog a fejére, mert kint csatangol. Elmondta, mit szokott kint csinálni, és hogy amikor napokig kint van, akkor a híd lábánál található, elhagyott és összetört személyautóban szokott aludni. Mondta, hogy igazából szeret kint lenni, tud kéregetni, de még jobb, amikor összejön egy-egy újítás (így nevezik ők a lopást), abból ő vígan elvan.

És persze tudja ő, hogy ez nem jó dolog, de neki igen. Mert akkor őneki jó. Ha másnak nem is, de neki jó legyen, és ennyi igazából.

Azzal folytatta, hogy tízévesen szívta el az első igazi cigarettáját, és azt is elmondta, mikor az első marihuánásat. Aztán rátért a családjára. Édesapja nemrég szabadult, erőszakos bűncselekmény miatt ítélték el, édesanyját nem ismeri, de annyit tud, hogy prostituáltként dolgozik, és félévesen elhagyta őt és az apját. Háromévesen került be – ahogy ő fogalmazott – a kóterba, mert az apja kiszúrta a szemét egy vaspálcával. Ezért van csak egy szeme. Megbocsátott az édesapjának, mert elmondta neki, hogy véletlen volt, nem szándékos. És hogy egy évben egyszer, karácsonykor szokta meglátogatni őt az apja. Egyébként meg a fél szem sokszor jól jön a kéregetésnél, mert ha kiveszi a műszemét, jobban megsajnálják. Ja és képzeljem el, hogy a múltkor be tudott lopódzni a moziba, megnézett egy filmet, és megette az otthagyott popcornt is.

Miután beértünk az otthonba, átadtam a csoportnak. Hazafelé az elhangzottakon gondolkodtam. Megfogadtam magamnak, hogy segíteni fogok neki, hogy jobb legyen számára a csoportban, és hogy legyen, akikre számíthat. Ahogy telt az idő, egyre többször beszélgettünk, egyre több programba bevontam őt is. Jött velünk uszodába, birkózásra, kirándulásra is. Szerette a parkourt, vagyis a szabadfutást, ezért gyakorta kimentünk a játszótérre, és ott mutatta meg, milyen ügyesen ugrik A pontból B-be. A kortársai között is volt, akivel megtalálta a közös hangot, fociztak, kosaraztak együtt. A személyes higiénéjében is fejlődés volt tapasztalható, a ruháira jobban vigyázott, és a személyes tárgyait is igyekezett jobban óvni.

Sokszor segédkeztem neki a műszeme tisztításában, hiszen hajlamos volt elhanyagolni, ami miatt gyakran begyulladt a szemgödre. Még azt is elértük, hogy kaphatott egy új műszemet, amit már hónapokkal ezelőtt kinézett magának, a színe sokkal jobban hasonlított az ép szeméhez. Ahogy telt az idő, bizakodni kezdtem, hogy talán lehet esélye az igazi változásnak. De amint volt némi pozitív előrehaladás, rövidesen megint bajba keveredett. Ilyenkor mindig megszökött. Persze a rendőrség rendszerint megtalálta. Az ügyei csak gyűltek.

Volt időszak, amikor bent volt az otthonban, ilyenkor minden programra velünk tartott, de sajnos ez után mindig a szökés következett.

Éppen az egyik éjszakás kolléga volt szolgálatban, amikor Bence úgy gondolta, kimenne este. Persze a nevelő nem engedhette. Szó szót követett, és Bence végül felé bökött egy vajazókéssel. A kolléga védekezésül feltartotta a kezét, így a kés a tenyerét szúrta át. A kiérkező rendőrök pedig egy térdeplő gyereket találtak a helyszínen, ahogy a véres padlón kereste a kiesett fülbevalóját. Ekkor már tizennégy éves volt. 

Nem volt kérdés a következő állomás. Gyakran gondolkodtam Bencén.  Amikor azt hitte az ember, hogy kezd minden a helyére kerülni vele kapcsolatban, amikor már azt remélhettem, hogy kialakult egyfajta kapcsolódás, és közösséghez tartozás, akkor valami mindig megakadt. Mintha egy fal lett volna közte és a külvilág között. Egészen kicsi korában megrekedt benne valami, és nem alakult ki. Igazából nem tudott örülni, ha más örömét látta, és akkor sem tudta beleképzelni magát más helyzetébe, amikor az illető szomorkodott.  Sok hasonló gyerekkel találkoztam a gyermekvédelemben, és minden bizonnyal fogok is még.

Ők azok, akiket rendszerint a legreménytelenebbnek gondolnak mind a tanárok, mind más, velük foglalkozó szakemberek. Ők azok, akik mindig bajba keverednek, akik majd mindennapos látogatók a kihallgatószobákban.

Számukra presztízs és az élet velejárója megjárni egy büntetés-végrehajtási intézményt. És ők azok, akik látszólag megbánást nem mutatva, vállrándítással elintézettnek hisznek mindent.

De jól tudjuk, hogy mindezek hátterében súlyos dolgok állnak. Nála hónapok, évek teltek el úgy, hogy azt kellett tapasztalnia, nem bízhat senkiben, és hogy mindenen és mindenkin átgázolva lehet csak boldog, vagy juthat előrébb az életben. Mindeközben úgy bántak a hozzá hasonló gyerekekkel, hogy megtanulják: nem szabad érezniük. Mint ahogy ez a fiú is. Mekkora bizalomvesztés lehetett számára, amikor az életében egyetlen fontos személy örökre megsebezte? Miképp élhette meg, hogy számára az anya szó üresen cseng, még arcot sem tudott társítani hozzá? Mi mindenen mehetett keresztül hároméves kora óta abban az életszakaszban, ami meghatározza további életét?

Ranschburg tanár úr ezeket a gyerekeket megfagyott gyerekeknek nevezte. Az ő szavaival élve: „Minden, amit az ember ezeken a gyerekeken lát, az manír, az általuk modellált deviáns felnőttek külső utánzása.

Eközben pedig mondhatatlan űr tátong bennük, nincs ott senki, akit meg lehetne szólítani.

Nem tudnak érezni és szeretni, nem tudják értékelni a szeretetet, amit kapnak.” Valahogy én is ezt gondolom, és a tapasztalataim is ezt mutatják. Amikor egy ilyen gyerekkel hoz össze a sors, azt érzem, hogy hiányzik a gyermeki énje, a maga tisztaságával, őszinteségével, játékosságával együtt. És náluk az a paradoxon is fennáll, hogy biológiailag az akceleráció felgyorsult, aminek következtében fizikailag is képesek olyat tenni, mint egy felnőtt. Több téren is. Viszont ehhez éretlen lélek és psziché társul. Ők a megfagyott gyerekek. De mi lesz így velük felnőttként, milyen esélyeik lehetnek? És mihez kezd velük így a társadalom? És vajon ők mihez kezdenek a társadalomban?

Krisztián

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Motortion