„Elhoztalak, de nem viszlek magammal” – Búcsú egy álomtól

–

Ezt a rituálét a Santiago del Compostelába vezető zarándokúton csinálta először. Azt olvasta az út előtt, hogy a zarándokok egy követ visznek magukkal, ami egy általuk cipelt terhet jelképez, és amit a táv körülbelül kétharmadánál lévő kereszt tövében helyeznek el – hogy fennmaradó lépteiket a zarándokúton és az életben enélkül folytassák tovább. A lány két követ vitt magával. A fiút el akarta felejteni, az apát el akarta fogadni. „Elhoztalak, de nem viszlek magammal.” Ez volt a lány mantrája majdnem 600 kilométeren át.

Úgy érezte, hátizsákját telepakolhatta volna kövekkel, de valamiért ezeket érezte a legsúlyosabbnak, amiket külső szemlélő által észrevétlenül cipelt át az életén. 

Pár nappal a kő letétele előtt még álmodott a fiúval.

Tíz éve már, és mivel a nappalok kontrollált valóságában nem tud teret hódítani, az álmok útján tör magának utat a fiú. Ahogy egyre közelebb ért a kereszthez, ahol ott akarta hagyni mindazt, amivel már oly régóta eggyé vált, a kis kövek sziklákká nőtték magukat, és minden lépést kínkeserves fájdalommá alakítottak. Odaért a kereszthez. Elkezdte olvasni a többi zarándok ott hagyott üzenetét. Oly sok búcsú egy másik embertől, aki mindörökre elment ebből a világból.

A fiú él, a lány úgy hallotta, boldogan.

Amikor lerakta a követ, arra gondolt, hogy az emlékeket, a múltat akarja itthagyni – mert, ugye, amire már nincs szükségünk, nem szabad magunkkal vinni. Csak jóval később jött rá, hogy nem a fiúval töltött idő emlékét hagyta ott, hanem az álmát, amiben ők ketten valamivé váltak; és a dühét, amiért mégsem váltak azzá. A vak, tudatalatti, sóvárgó reményt próbálta letenni. Már annyira vágyott rá, hogy könnyebbek legyenek a léptei. „Elhoztalak, de nem viszlek magammal” – mondta határozottan, és letette a követ. Nem vitte haza magával, talán csak a kő porát, amit az a hátizsákja belsejében hagyott. 

Azóta eltelt egy év, és a lány újra itt áll egy kővel a kezében. Már tíz éve volt, hogy keresett és nem talált. Talán valami olyasmi után sóvárgott, ami nem is létezik, ami értelmet adna a kintről nézve irigylésre méltó életének – amiben ő valójában úgy érzi magát, mint egy üvegbe szorult, fuldokló bogár.

Amikor a férfival újból találkozott, úgy érezte, hogy a világ most pár percre pont olyan, amilyennek elképzelte. Igazi romantikus, korhatáros Disney-film, pont, amilyennek a lány ábrándjaiban lennie kellett. 

Aztán egy hajnali telefonhívás a testvérétől. Az édesanyja. Repülő. Hazaút. Kórház. Két hétig tartó remegés, és azóta sem múló félelem. Korona. Határzár.

A férfi a határ túloldalán maradt, a szívét is oda zárta, és barikádot emelt köré. Pont, mint a kormányok, ő is döntést hozott, hogy ide most a lány nem léphet be. Újbóli reményteli találkozás. A lány azt érezte megint, mintha már ezer éve ismerné a férfit, és bízott benne, hogy az ugyanígy érez. Nem így lett. 

 
Ezért hát az újabb kő. Felhozta erre a hegyre, de nem akarja levinni. Legfőképp nem akarja, hogy tíz éven át magával hordozza azt, amit a kő testesít meg: egy újabb álomképet, hogy milyen lehetett volna az élet. Itt és most. Ezt kell megtanulnia. No meg, hogy az ember szabadsága a körülményekre adott reakciójában teljesedhet csak ki. Így letette a követ.

„Elhoztalak, de nem viszlek magammal” – mondogatta erőteljesen.

Egy óra. Ennyi ideje volt, mielőtt az első túrázók megjelentek a hegytetőn, amikor csak ő, a hegyek, a tiszta levegő és a csodás fények voltak. Egy perc. Ennyit töltött abban a harmóniában, amikor minden könnyű volt, amikor úgy érezte, hogy egy a Föld és ég, és ő is velük. A kő a hegyen maradt. Ennek is csak a pora maradt a hátizsákban.

Vera

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images