–

Hogy nehéz-e reménykedni? A legnehezebb dolog a világon

Tavasz. Megújulás, napfény, ébredés, új lehetőségek. Nagyjából ezt éreztem minden áprilisban, amikor a hideg szelet felváltotta a langymeleg, testet-lelket simogató szellő. Azon a tavaszon azonban valami véget ért. Egészen pontosan az addigi életünk és a nyugalmunk. Helyét átvette az aggodalom, a bizonytalanság és a rendszeres gyomorgörcs. Ennek ellenére megtanultam hinni és bízni. Mert akartam, jobban akartam, mint bármi mást. 

Lassan megszoktam, hogy orvosokkal kell tárgyalni, kórházba kell járni, ruhát, vizet vinni, mosdatni, ápolni, reményt és hitet adni – a sajátomból.

Mert aki fölött halálos ítéletet mondanak, az elveszíti a talajt a lába alól, és annak bizony vissza kell azt lapátolni oda mindenáron.

Lassanként hozzászoktunk az új életformánkhoz

A betegség – apám rákja – beköltözött az életünkbe, és teljes jogú „családtaggá” nőtte ki magát. A könnyeinktől gyarapodott, minél többet sírtunk, a dög annál erősebb lett. Akkor taktikát váltottunk: sokat, nagyon sokat nevettünk, és már csak magunkban sírtunk, amikor apám nem látta. Lassacskán sikerült vele megértetnünk, hogy szükségünk van rá, sokkal inkább, mint amennyire neki volt szüksége ránk. Elfogadta az energiát, amit belétápláltunk, és erősödni kezdett.

A rákja átmenetileg visszavonulót fújt, mert érezte, hogy nem adjuk fel, nem hagyjuk, hogy legyőzze azt az embert, akit mi olyan nagyon szeretünk, és akit nem adunk oda neki csak úgy, harc nélkül.

Addig-addig edzettük a lelkünket így együtt, míg erősebbek lettünk a ráknál, és már apám is hitte, erősebb a sejtek fekete seregénél. Ő is felvette a kesztyűt. Attól eltekintve, hogy a betegség az életünk részévé vált, kezdtünk újból normális életet élni. A gonosz kis harcosok létszáma hónapról-hónapra csökkent, ezzel egyenes arányban nőtt a mi örömünk és apám életkedve. 

Aztán történt valami

Apám szeme elvesztette az élettel teli csillogását, és ez minket újból aggodalommal töltött el. Nem panaszkodott, bármennyire is fájt neki, nem szólt, nem nyöszörgött, csak a szeme lett mélybarnából hamuszürke, és a bőre is ezt az árnyalatot vette föl. Jött egy újabb műtét. Ismét beszálltunk a mókuskerékbe, és elkezdtük tekerni iszonyatos erővel. Nem adhattuk fel.

Hiába bénult le apám fél lába, legyintettünk. Ugyan! Annyi baj legyen, majd helyrehozzuk, ami elromlott!

Néhány hónap alatt, kínkeserves küzdelem árán, de apu újra járt. Mit járt! Autót vezetett, fát vágott, és bár az egyik lába mozgásképtelen maradt combtól felfelé, már tudott velünk nevetni, amikor elvétett egy lépést, s elborult, mint a liszteszsák. Az élet folyt velünk tovább, de a félelem nem költözött el a házunkból, bezártuk ugyan a padlásra, de ott lakott velünk.

Majd jött egy újabb tavasz, egy forró nyár, aztán a baljós ősz. A novemberi hideg őszre festette apám tincseit, és szürkére a szemét meg a bőrét, a szája pedig olyan vékonyka lett, mint egy kisbabáé. A „fekete sereg” felzárkózott, és újra hadat üzent apám szervezetének, két nagy, és megszámlálhatatlan kisebb daganattal, egy hatalmasnak számító sebészi beavatkozással, melynek során feltárták a legújabb rosszindulatú daganatokat a gyomrában, a beleiben, a veséjében és a hasnyálmirigyén. De már nem szedtek ki onnan szinte semmit. Ahogy a professzor mondta: „Ha kiszedem, nem marad semmi az emberből”.

Így történt, hogy apám teste eggyé vált a rákkal – menthetetlenül és visszavonhatatlanul

Hogy feladtuk-e a reményt és a harcot akkor, amikor végleg halálra ítélték? Nem, dehogy. Helyette összeszedtük minden erőnket – és hazudtunk apánknak. Hogy jó döntés volt-e, már sosem derül ki, de döntenünk kellett, és mi (a nővérem meg én) döntöttünk. Nem mondtuk el apánknak, hogy a rák menthetetlenül befészkelte magát a szervezetébe, és azt sem, hogy az orvosok átadták őt Istennek: tegyen belátása szerint.

A könnyeink átmenetileg elfogytak, beláttuk, hogy nincs idő a bánkódásra, kizárólag az életre volt idő, bár ez az idő sajnos nagyon is végesnek látszott.

Lassan felgyógyult a műtétből, a karácsonyi vacsoránál már egy asztalnál ült velünk, és valamicskét evett is. Aztán a tél hidege javulást hozott, februárban kint állt a hóban, és lapáttal a kezében szidta azt, aki egy éjszaka alatt ennyi fehér nyavalyát szórt le az égből.

A harmadik tavaszon úgy tűnt, mintha minden rendben volna

Ő maga is ezt hitte, csak a sok vizsgálat miatt értetlenkedett, és nem akarta a kezelést. „Ha kell, akkor kell” – mondtuk neki, és ő belenyugodott. Mi is bíztunk valamiféle csodában csakúgy, mint mindenki, akinek súlyos beteg családtagja van. Az ember nem beszél róla, csak bízik a csodában. Apu is bizakodott, hol evett, hol nem, jobban volt, aztán rosszabbul, sokat hányt, olyankor nemigen kommunikált pár napig. Aztán az egyre sűrűsödő vér- és CT-vizsgálatok miatt elkezdett gyanakodni, hogy esetleg még sincs minden rendben. Ment kitartóan, aztán hirtelen megunta, és kijelentette, hogy nem megy ő már sehova, semmiféle vizsgálatra, sem kezelésre. 

Emlékszem, forró nyár volt, amikor a remegő kezembe adta a legújabb leleteit, hogy olvassam, és mondjam, amit kiolvastam belőlük. Ismét döntést kellett hoznunk. Ez a döntés azonban százszor nehezebb volt, mint az előző. A teraszon ült a zöld széken, én meg előtte guggoltam és a térdét simogattam, amikor elmondtam neki. Először felháborodott, leszidott és kiabált velem, mert hazudtunk, mert hazudtam én is, akiben annyira megbízott.

Akkor azt mondta, soha többé nem fog bízni bennem. Aztán azt is mondta, hogy hazudok. Hogy ő nem is beteg, és gonosz vagyok, és nem érti, miért csinálom.

Olyan érzés volt, mintha egy tompa, rozsdás tőrt szúrt volna a szívembe, és csak forgatta, forgatta… Amikor a dühe elszállt, zokogni kezdett. Azt kívántam, bárcsak ne sírna, bárcsak kiabálna velem inkább, mert amíg kiabált, éreztem benne az erőt, az energiát, az élni akarást, éreztem őt magát, a hatalmas, erős és bátor embert.

Ősszel kezdte a kemót

Mi újra bíztunk és hittünk Istenben, a csodában, és abban, hogy az egész talán csak egy rossz álom, és majd amikor felébredünk, könnyes szemünket megtörölve mosolyra húzódik az ajkunk. Sajnos nem ébredtünk fel, mert az ébren átélt rémálomból nem lehet. 

Novemberben vettem neki egy saját mobiltelefont, hogy amikor kórházban van, fel tudjon hívni minket. Úgy örült, mint egy kisgyerek. Mosolygott, nevetett, és a szemüvegét igazgatva próbálgatta, hogyan kell kezelni a készüléket. Még egy kezelést kapott, decemberben elvitt bevásárolni, aztán egyre gyengült. Folyamatosan hányt és fogyott. A rohadék rákos sejtek „fekete serege” nyerésre állt. Akkor sem adtuk fel, csak elkezdtünk beletörődni. Közben nagyon féltem és nagyon fájt valami. A fájdalom „exponenciális” növekedést mutatott. Benne is és bennünk is. 

Karácsonykor már feküdt és nem tudott enni. Két héten belül kétszer vittem mentővel kórházba, harmadszorra anyánk ment vele. hogy ott legyen vele, ha esetleg elalszik örökre. Akkor még hazahoztuk, de onnantól kezdve megállíthatatlan volt a romlás.

A lélek ép volt, de a testet elözönlötték a gyilkosok, akik felemésztették apánk minden tartalékát, s lassan a lelkét is rágni kezdték. Meg a miénket is. 

Három hónapig volt ágyban. Három hónapig remélte, hogy majd jobban lesz. Nem lett. Az utolsó két hétben elvesztette a beszédkészségét. Írni sem tudott. Az orvos azt mondta, vagy sztrókja volt, vagy az agyában is nőtt daganat. Nem volt értelme vizsgálni.

Amikor papírt és tollat adtam neki, hullámos, egybefüggő vonalakat rajzolt, ami olyan volt, mint egy EKG-görbe. Aztán nézte, csak nézte, letette a tollat és legyintett, majd csendesen sírni kezdett.

Azelőtt sosem láttam apámat sírni

A legrosszabb a kétségbeesett kapaszkodás volt az életbe, a dühös tehetetlenség és a megadó feladás könnyeinek csillogása a szemében. Ott és akkor én voltam az ő szülője, ő meg az én gyerekem, és kétségbeesve simogattam csonttá aszott ujjait, ahogy erőtlenül a tenyerembe vájta egykor dolgos, munkától érdes bőrű kézfejét.

Szinte belesüppedt az ágyba. A takaró alatt mintha nem lett volna semmi, a teste úgy lesoványodott, hogy beleveszett a lepedőbe, és eggyé vált az ágyneművel. Nekem ott is és akkor is ő volt a nagy, erős apukám. Aki az oviból hazafelé elkergette a kóbor kutyákat, aki Nemes-Nagy Ágnes verseit szavalta nekem. Aki mindig fogta a kezemet, és akiről sokáig azt gondoltam: halhatatlan.

Bebújtam mellé az ágyba, és simogattam, míg egyszer csak nevetve a hasára mutatott, így jelezte, hogy éhes. Boldog voltam, a remény halvány sugara erőtlenül bár, de rám mosolygott. Barkochbáztunk. Amikor kitaláltam, hogy barackbefőttet enne, annyira örült, hogy megölelt. Gyermeki volt a nevetése, és a szívembe véste magát az a perc, mert hirtelen érezni kezdtem; nincs többé az az angyal, aki mindig mögöttem állt, óvott és védelmezett. Akkor már én álltam az ő háta mögött, kezemben egy életlen és súlytalan karddal. 

A halála előtt egy héttel elmutogatta nekem, hogy nagyon fél. Mondtam, én is félek. Elmondtam neki, milyen nagyon szeretem, és elmeséltem azokat a gyerekkori emlékeimet neki, amiket tőle kaptam. Minden kellemes és szép dolgot.

Végig mosolygott, de a szeme könnyes volt

Az enyém nem. Erős voltam. Erősek voltunk. Akkor még azt kérdezte kézjelekkel és tátogva, beszéltem-e az orvossal, és ha igen, mit mondott. Jobban lesz ő még? Akkor is remélt. Én már nem. Ott valami elveszett. A hitem a reményben, a jóságban, a gyógyulásban és az igazságban. Csupán végtelen fájdalmat éreztem.

Aztán elaludt. Egyetlenegyszer kapott morfiumot, mert bár csont és bőr volt csak, a lelkiereje az utolsó leheletéig megmaradt. Élettelen testét anyám és a testvérem öltöztették fel. Nekem csak akkor szóltak, amikor már elvitték az otthonából, amit ő maga épített anyunak és nekünk. 

Még utoljára megöleltem őt a ravatalon, aztán a februári hideg, ködös nap derekán hirtelen kisütött a nap, és lágy szellő simogatta meg az arcunk, borzolta össze a hajunk. Tudtuk, átért. Elköszönt. Azt üzeni, ne sírjunk.

Hogy nehéz-e reménykedni? A legnehezebb dolog a világon. Feladni mégsem szabad – soha.

Horváth Ada

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images