–

Németországban, Drezdában élek már hét és fél éve. Időközben sikerült a diplomámat honosítanom, ami egy hosszú, költséges folyamat volt. Pont a járvány kezdeti szakaszában kaptam kézhez az igazolást, amire éveken át vártam. De sajnos nem tudtam neki kellő figyelmet szentelni. Elvonta a gondolataimat ez az új, váratlan helyzet.

In memoriam – ennyi volt?

Azt érzem az egyik legnagyobb veszteségnek ebben a helyzetben, hogy ez most mindent felülír. Egy rokonom nemrégiben távozott tőlünk. Hosszas betegség után, megfáradtan tért át egy békésebb oldalára a világnak, ahol már nem nyomasztják a földi bajok. A temetése pár hete volt. Szűk körben.

Három fő jelenlétében. Három ember kísérte végső útjára.

Hogy milyen gondolatokat, érzelmeket ébreszt bennem mindez? Rettentő düh, igazságtalanság, tehetetlenség, bizonytalanság, szomorúság és mély melankólia van bennem. Tényleg ennyi jár neki? Élete hetvenkét évének minden egyes perce az ellen tiltakozik, hogy ilyen igaztalanul érjen véget az útja. Mert ez bizony nem igazság. Nem fair, nem… és kész.

Tudom, hogy a háborúkban, régi korok embereinek életében sem volt ez másképp, hogy ez nem szokatlan, mindig volt és lesz is ilyen. De nem. Nem tudom, és nem akarom elfogadni, hogy egy vírus, egy világjárvány ilyen következményekkel járjon. Hogy olyan embereket sújt a haragjával, akik semmiről sem tehetnek. Akik egy életet végigdolgoztak a kis falujukban, hoztak sok jó és sok rossz döntést, akik okoztak örömöt és bánatot, akik szerettek és szeretve voltak, és akik most a feledés lassú homályába vesznek.

Akiknek a halálhírük alig tudja felvenni a versenyt a ránk zúduló információáradattal.

Emberek, ébredjetek, mert egyszer késő lesz! Amint a fenti példa is mutatja, az élet véges. És ebben a végtelen sok lehetőségben, ami a mai világunkban adatik, pont ezt nem választhatjuk meg. Erre nincs befolyásunk. Mindenhatóságunk, amit gyakran realitásként élünk meg, erre nem terjed ki. Itt mi nem dönthetünk.

Kiforduló világ

Pont ugyanilyen dühöt ébreszt bennem az is, amikor számot vetek az elmúlt hetek eseményeinek láncreakcióival, és meg kell állapítanom, hogy a sorok végén megint a „gyengék” maradnak. Azok, akiknek nem adatott meg, hogy otthonukban, a kényelmes melegben vészeljék át a bajt. Azok, akiket mi, kiváltságosak gyengének és elesettnek titulálunk. Igen, mi mindannyian, én is, mert amíg van hol laknom, van állandó, jól jövedelmező munkám, egzisztenciám, családom, boldogságom és az ezekből fakadó biztonságom, addig kivételezett vagyok. Amíg van egy laptopom, amin írhatok, egy székem, amin ülhetek, kávém, amit kortyolhatok, és hangszóróm, amin zenét hallgathatok, addig az vagyok. Mind azok vagyunk, akik ezeket a sorokat olvassuk. Fájdalmasan szorul össze a szívem, ha erre gondolok. Milyen hatalmas szerencsém van a rám osztott szereppel.

Óriási tisztelet nekik, a miattunk „gyengének” nevezetteknek. 

Mert bizony az életben pont nem ők a gyengék. Nem gyengeség elesni, egy ideig a földön feküdni, és onnan felkapaszkodni, fájdalmat érezni és felkiáltani. Nem gyengeség, ha a perspektíváink felcserélődnek, ha új prioritásaink lesznek. Nem gyengeség ételt kérni, használt ruhát cserélni, utcán talált bútort elhozni. A gyengeség máshol kezdődik. Nem szólni, amikor kellene, nem kiállni, amikor szükség lenne rá, nem segíteni, ha elhangzik a kérés, nem odanézni, fejünket elfordítva továbbmenni, hőzöngeni a semmin, csendben lapulni a nyilvánvaló igazságtalanságon – az a gyengeség. Nem leírni, amit le kellene, leírni, ami nem fontos, csak mert jó a PR-ja – az a gyengeség. Haszontalan, az emberiségnek káros dolgot végezni, csak mert jól fizet, és nem váltani – az a gyengeség. Nem szolidárisnak lenni, nem megérteni, nem beleérezni, nem felérni ésszel, kéretlen tanácsokat két kézzel szórni, tudatlanul és rálátás nélkül adni a tuti tippeket – gyengeség.

Sajnos minderre reflektál egy történet, ami a napokban vezető helyi hírként terjedt. A rendőrség több hajléktalant megbüntetett, egyeseket elzárással, másokat pénzbírsággal, mert az utcán csoportosan ácsorogtak. Egy részük ittas volt, de ez egy másik téma, most nem térek ki rá. A rendőrök az eljárás során maszkot húztak a hajléktalanok arcára, azok kifejezett akarata ellenére. Tették mindezt úgy, hogy ők maguk, a rend őrei nem viseltek védőálarcot.

Milyen embertelen, könyörtelen eljárásmód az ilyen? Értem én, hogy káosz van, hogy felfokozott a hangulat,

de tényleg akkora a baj, hogy már emberek sem tudunk maradni? Hogy a szolidáris, az egymást támogató attitűd helyett elnyomóan, uralkodó módon kell viselkednünk?

Olyan nagy a félelemérzetünk, hogy azt mások degradálásával tudjuk csak kompenzálni? Nem voltam jelen az eseménynél. Nem láttam, hogyan zajlott. Csak mint hírfogyasztó tudom elemezni a helyzetet. Arra tudok reagálni, amit olvasok. És reménykedem, hogy a világban egyszer a „nem gyengék” is megértésre találnak. 

Hrabovszki Rita

Kiemelt kép: Unspalsh/ Billy Pasco