–

Sosem féltem attól, hogy esetleg nem lehet gyerekem. Bár a vágy megérett rá bennem, mindig is úgy gondoltam, ha az élet ezt nem adja meg nekem, attól én még teljes értékű életet tudok élni. Egyik nőnek sem az határozza meg a személyiségét, hogy édesanya lesz-e, és nem is lesz félember a hiányától. Ezekhez a gondolatokhoz pedig betegnek sem kellett lenni. Sosem voltam „anyatípus”, és most sem vagyok az. De leginkább: sosem ezáltal határoztam meg a nő fogalmát.

Mert a nő sokkal több mint női princípium, anyaság és feminizmus.

Aztán hat éve kiderült, hogy tele vagyok mindenféle hormonális és női problémákkal, amik azért nagyban meg is nehezítenék ezt az irányt, az anyaságot. Számtalanszor írtam erről. Írtam róla, ha úgy éreztem, elbuktam, és akkor is, amikor azt éreztem, végre nyeregben vagyok. Beszéltem a lelki okairól, a lélek és az elme erejéről, diétákról, életmódról, a gyógyszerekről és a saját nézeteimről. A hangsúly pedig a sajáton van. Mert ahány ember, annyi nézőpont.

Sokan belebetegednek, rágörcsölnek, és az életet megerőszakolva akarnak gyereket, ha az orvos azt mondja, ez nem lesz olyan könnyű, vagy akár nem is lehetséges, hogy a terhességet, a szülést átéljék, kihordják a magzatot.

Azonban számomra mindig valami egészen más okozott félelemet, görcsöket és legyőzhetetlennek tűnő akadályokat az életben.

Számomra a legnagyobb kérdés mindig is az volt, vajon én kitehetek-e a következményeknek bárki mást is?

Persze ez marha nagy baromságnak hangzik, de elég határozott véleményem van a témában, és ezt igazolták a magányos évek. A szerelmi és az egészségügyi életem nagyban meghatározza a szingliségemet.

A férfi és a nő között szerintem (bár lehet, hogy ez általánosítás) a legnagyobb különbség, hogy a férfiak jelentős hányada nem agyalja túl az életet, míg egy nő (legalábbis én és a környezetemben lévő nők túlnyomó többsége) elég durván képes előre gondolkodni, akár már első találkozásnál is. Ekkor pedig csak úgy cikáznak a pro és kontra érvek.

Nálam is megjelennek persze általános félelmek is – külsőségekre és személyiségre kivetítve egyaránt –, de a legnagyobb kérdés mindig is az:

Mikor kell neki elmondanom, hogy nem vagyok teljesen egészséges?

Vajon jogomban áll-e erről hallgatni? Vagy okos döntés az első találkozáson a nyakába zúdítani, hogy „igazán szimpatikus vagy, de tudnod kell, hogy hormon és autoimmun beteg vagyok. Ha úgy igazán közel engedsz magadhoz, én tényleg tudnálak szeretni, de lehet, hogy sosem tudom neked megadni, hogy vér szerinti édesapa légy.”

Most őszintén! Ez elég beteg szitu lenne, holott leginkább így érezném korrektnek. Úgy érezném, ez igazán steril, tiszta lap, amire lehet építeni, ha akarunk. Közben meg ott a tény, hogy úristen, a másik nem akar holnap gyereket, vagy elvenni máris feleségül és amúgy is, felfogja egyáltalán ennek a súlyát és a lényegét? Mert egy dolog érteni, és egészen más ebbe úgy igazán belegondolni.

Jómagam ritkán beszélgetek Hashimotóról, Cushing-szindrómáról és PCOS-ről a férfiakkal. Leginkább, mert, ha véletlenül megteszem, a válaszok jelentős része a „Szard le!” , „ Engedd el, majd megoldódik.” vagy az „Értem”-vonalon mozog. Pont úgy, ahogy én csinálok, amikor váltócseréről vagy megszorult motorról van szó. Egyszerűen ez nem közös téma addig, amíg nem jártok ebben a cipőben mind a ketten, amíg nem az a cél, hogy legyen egy közös gyermek, aki ráadásul tovább is viszi a genetikát.

Ezzel pedig el is értünk életem legnagyobb félelméhez.

Sosem attól féltem, hogy nem leszek anya, hanem attól, hogy valaki, akit én feltétel nélkül szeretek, elhagy, mert nem tudom neki megadni, hogy vér szerinti szülő legyen.

Rettegek attól, hogy tíz év után, felépített élettel, karrierrel, három lombik után és számos sikertelen próbálkozással, vetéléssel a hátam mögött lelkileg kiszipolyozva, ott maradok egyedül anélkül, hogy a másikat igazán gyűlölhetném, amiért elhagyott. Kit is hibáztathatnánk azért, mert apa akar lenni, mert szülő akar lenni, mert azt akarja, hogy az életnek ezen a területén is kiteljesedjen? Kár azt mondani: „Ha igazán szeret, kitart melletted”. Itt sokkal erősebb érzésekről van szó, mint a szerelem. Családról, gyermekről, szülőségről beszélünk, amely egy egészséges embernél mindent felülír, azt hiszem, a legnagyobb szerelmet is.

Persze mondhatjuk, hogy nem mindenki akar gyereket, és sokszor a szeretet mindent legyőz. Nekem viszont nem csak ilyen tapasztalatok és példák jutottak. Sőt: legkevésbé jutottak ilyenek, és nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy el fogok pazarolni mások életéből éveket, és én magam is belerokkanok abba, hogy teret engedek a szülőség iránti vágynak. Számos kudarc ért, de ha egyszer ebbe belevágnék, könnyen lehet, hogy a legnagyobb várna rám!

Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy ha egyedül csinálom végig ezt az életet, akkor teljes értékű nő lehetek. Felépíthetek egy karriert, és számos sikerrel feltölthetném az életemet. Míg egy párkapcsolatban mindennek ellenére is könnyen érezhetem majd magam bűnösnek, hibásnak és selejtnek.

Ezen pedig az sem segít, hogy tudom és értem, amit a világ kiált, hogy az élet nem ennyire fekete- fehér. Értem, hogy van, aki az első percben meg is ért, és nem csak úgy csinál, akinek így is kellesz. De 

lehetek én tényleg ennyire önző? És leginkább, ha tíz év múlva mégis elhagynak, mert nem sikerült kilábalni ebből a mély gödörből, akkor lesz erőm kimászni?

Vajon, ha tudom, hogy a nő nem egyenlő azzal, hogy édesanya, akkor miért nem sikerül hinni benne, hogy a meddő nő is nő, és én is az vagyok? Mi van, ha sosem lépek túl azon az akadályon, hogy azt érzem, nincs jogom rá, hogy szeressenek?

Klaudia

Kiemelt képünk illusztráció