–

Képzeld el, hogy új lakó költözik a szomszédodba. Amolyan művészféle. Kellemes jelenség, jó a humora, ha összefuttok, beszélgettek is néha. Meghívod magadhoz házibuliba, vicces sztorikat mesél.

Aztán egy reggel a szomszédod becsenget, és pénzt kér tőled. Nem magának, hangsúlyozza, hanem egy barátjának, aki épp nagyon nehéz helyzetbe került anyagilag, mert beteg.

Talán te is ismered, fent lakik a bolt mellett. Már ha ki nem lakoltatják a betegsége miatt. Fogod a pénztárcád, és odaadsz a szomszédnak egy kisebb összeget, ő udvariasan megköszöni, továbbítja az illetőnek, akinek így nem kell elköltöznie.

A következő héten a szomszéd azzal keres meg, hogy nyugdíjba vonul a kisváros kedvenc parkőre, ő pedig (bár csak nemrég költözött ide), elvállalta, hogy pénzt gyűjt a búcsúbulira. Valójában eléggé le vagy égve anyagilag, de hát a szomszéd arról beszél, hogy szinte minden közös barátotok adott már. Kicsit szívod a fogad, de te is beleadsz egy kisebb összeget. Végül is a cél nemes.

Cső, adj még pénzt!

Egy héttel később újra becsenget a szomszéd: a városszéli kutyamenhelynek gyűjt pénzt, mert véletlenül arra járt, és azt látta, borzalmas állapotok uralkodnak. De hát ő köztudottan nem is szereti a kutyákat, jegyzed meg halkan, épp erről szokott vicces sztorikat mesélni. Igen, jegyzi meg önérzetesen, de hát

te is beláthatod, hogy ez mennyire fontos ügy. Valójában az adód egy százalékát a menhelynek szoktad felajánlani, de ezt egyszerűen nem mondhatod, mert akkor is hazugságnak tűnne, ha nem az. Kényelmetlenül érzed magad, de bedobsz egy kisebb összeget a gyűjtésbe.

A következő héten a szomszédod már nem a kerítésed előtt csenget, hanem beengedi magát, és egyenesen a bejárati ajtódon kopog: meghalt egy családapa a város túloldalán, és az özvegynek gyűjt pénzt. Iszonyú kínosan érzed magad, de elmondod, hogy nem állsz most jól anyagilag, nem tudsz adni. Mire ő kissé pikírten elejti, hogy még mindig sokkal jobban állsz, mint az özvegy, de mindegy. Ettől fogva mindig kulcsra zárod a kiskaput.

Néhány nap múlva a szomszéd csenget és kiabál a kapu előtt. Hogy keres a városban nyolcszáz jó fej embert – és te nyilvánvalóan az vagy, ő tudja –, aki fejenként ad ezer forintot, hogy a városbéli gyerekek táborozhassanak a nyáron. Persze hogy jó fej vagy. Adsz egy ezrest. Aztán soha többé nem engeded be a szomszédod. Már attól is kényelmetlenül érzed magad, ha meglátod, amint elmegy a ház előtt. De miért?

A kontroll a kezünkben

A szomszéd csupa jó ügyre gyűjtött, ráadásul dicséretes, hogy ennyire szívén viseli a közösség sorsát. Nem volt különösebben erőszakos sem, legfeljebb kicsit rámenős. Mindig megköszönte, amit kapott, és el is juttatta a célszemélyhez az adományt. Mégis eleged lett belőle.

Nos, a válasz szerintem roppant egyszerű:

ha az ember megdolgozik a pénzéért – ráadásul nem keveset –, akkor szeretne legalább az adón felüli részével maga rendelkezni. Sokan vagyunk, akik rendszeresen juttatunk pénzt valahová, akár havi szinten is.

Ezeket az ügyeket azonban mi választottuk, és az adományunk mértéke sem attól függ, hogy a szomszéd szerint mennyit kellene adnunk. És legfőképpen: akkor adunk, ha mi szeretnénk.

Ha mi volnánk a szomszéd…

Fordítsuk meg a történetet – és ezért fogtam bele ebbe az egészbe –, vegyük úgy, hogy mi, sok követővel rendelkező újságírók, művészek vagyunk a szomszéd. Jót akarunk. Nemes ügyeket propagálunk az oldalunkon, a pénzmozgás átlátható, nincs hasznunk a gyűjtésből. Rövid időn belül mégis terhesnek fogják érezni az olvasóink, követőink, hogy gyors egymásutánban hol kutyamenhelynek, hol feminista alapítványnak, hol egy kisgyerek gyógykezelésére gyűjtünk.

És ezért még csak nem is hibáztatható az a követő, aki besokall: ha azt érzi, hogy mi tulajdonképpen semmivel nem gazdagítjuk az ő mindennapjait, csupán pénzt kunyerálunk, dühös lesz ránk.

Nem ezt ígértük. Pontosabban: nem ezzel kecsegtetett az, hogy követni kezdett bennünket.

Ha két ember között felborul az adás és a kapás kényes egyensúlya, az a kapcsolat elbillen, és végül megszakad. Ha mi folyton csak kérünk, akkor letiltanak bennünket, mint az idegesítően buzgómócsing szomszédot.

Szellemi tőke

Nekünk, alkotó embereknek gyakran nem kézzelfoghatók az alkotásaink. Az újságon másnap krumplit pucolnak, a tévés szereplésünk talán fel sem kerül internetre – az viszont az egyik legfontosabb elvárás manapság, hogy láthatóak legyünk. Ahhoz, hogy követői bázist alakítsunk, nem elég, hogy azt látják az emberek, milyen jó fej közösségi arcok vagyunk, hisz mindig jó ügyekre gyűjtünk.

Ahhoz olyasmi kell, amitől a követőink úgy érzik, törődünk velük. Azokkal is, akiknek nincs lehetőségük a fővárosba utazni egy közönségtalálkozónkra, akiket tulajdonképpen nem ismerünk, csak így, virtuálisan. Közösséget kell építenünk.

Én a saját Facebook-oldalamra nagyon sok exkluzív tartalmat gyártok. Ezek az írások nem jelennek meg a WMN-en vagy máshol, csak a követőimnek készülnek. Ez az én szellemi tőkém: a saját fotóimmal és rövid sztorijaimmal dobom fel mások napját vagy gondolkodtatom el őket. És ez utóbbi nagyon-nagyon fontos pontja a nagy képnek. Számomra igazán fontos, hogy a munkám adta kereteken kívül is beszélgessünk olyan ügyekről, mint a bántalmazás, a zaklatás, az egyenjogúság, állatvédelem. Ezek az én ügyeim. Olyan emberek követnek, akik számára valamelyik szintén fontos. És szoktunk is beszélgetni, a követőim pedig bámulatosan rugalmasan kezelik, ha valakinek nem egyezik a véleménye az övékkel.

A lényeg pedig éppen a vita: a szórakoztatáson túl én azt tudom adni ennek a közösségnek, hogy fontos dolgokról beszélgetünk, a tagok pedig megosztják velem a gondolataikat. Ez manapság igen ritka kincs, mégsem mérhető pénzben. Ha minden héten más ügy mellett kezdenék kampányolni, ezt a bizalmat, ezt a hitelességet rombolnám le.

Nem lehet egyik héten gyógyszerre, a másikon kutyakennelre, a harmadikon idős emberek lakhatására gyűjteni. Pontosabban lehet, te totálisan kontraproduktív, és mindössze annyit érnék el vele, hogy egyik ügyre sem tudnék érdemben adományokat gyűjteni.

A hitelesség a kulcs

A szerkesztőségben sokat beszélgettünk erről mostanában, mert mindannyiunknak próbált már lelkiismeret-furdalást okozni egy-egy kommentelő vagy levélíró, aki szerint nekünk be KELL állnunk egy ügy mellé. Mert szerinte az a mi ügyünk.

Nos, ez nem így működik. Az, hogy valaki szereti a kutyákat, nem jelenti automatikusan azt, hogy kampányolnia kell a kutyamenhelyekért. Emlékeztek Puskás Peti szaporítótelepes videóira? Épp azért voltak annyira hatásosak (és ez esetben a hatásos nem hatásvadászt jelent, hanem azt, hogy érzelmileg megfogták a nézőt), mert ő ott helyben szembesült azzal, mi zajlik egy szaporítótelepen. Péterfy-Novák Éva azért hiteles megszólaló abortuszügyben, mert ő végigjárta a problémakör legmélyebb poklát. Ő TUDJA, miről beszél. Steiner Kristóf megbízható forrás, ha húsmentes táplálkozásról van szó, Fiala Borcsa viszont (noha remekül fut a zöldséges Insta-kihívása) nem volna hiteles, ha azt a látszatot keltené magáról, hogy húst enni csúnya dolog. Ő is eszik, és szereti is. És ez teljesen rendben van így. Kristóf cserébe nem fog szalonnát reklámozni.

Ha egy influenszer minden héten más kozmetikumot reklámoz, hiteltelenné, nevetség tárgyává válik. Lehet, hogy az elején minden termék  jobban fogy a posztjai hatására, ám egy idő után kiábrándulnak a követők, és nem veszik meg, amit ajánl nekik, hisz pár napja még mást akart rájuk tukmálni.

Ugyanez történik, ha minden héten más ügyet szeretnénk képviselni: nem lehetsz egyik héten civil klímatudós, a másikon meg táplálkozási szakértő.

Rövid- és hosszú távú célok

A végére hagytam a másik legfontosabbat, amibe talán bele sem gondoltál eddig. Akik írásainkkal sok ember érünk el, nem is feltétlenül a pénzgyűjtés az elsődleges célunk. Sokkal inkább az, hogy párbeszédet generáljunk egy-egy témában. Edukáljunk, vitát szítsunk, platformot biztosítsunk az eszmecseréhez.

Szentesi azzal, hogy nyíltan beszél a betegségéről és a szűrés fontosságáról, konkrétan emberéleteket mentett már meg. Az ő hatására mentek el sokan vizsgálatokra, és nem egy nőről derült ki, hogy baj van. Azzal, hogy én évek óta nyíltan kiállok a női egyenjogúságért, láthatóvá, hallhatóvá teszem a problémát egy olyan közegben (futball), amelyben sajnos nagyon rossz a helyzet e tekintetben. De ha hiteles vagyok, segíthetek, hogy a helyzet változzon. Azzal azonban, ha közvetlenül pénzt gyűjtenék egy-egy alapítványnak például, sokkal kisebb volna a tevékenységem hosszú távú hatása.

Ha DTK beáll egy ügy mögé, akkor nem csupán az arcát, hanem a hitelét is adja hozzá. A követői számára ez utóbbi a garancia arra, hogy az adott ügy fontos Kriszta számára, és pontosan tudják, hogy ő nem áll be bármi mögé. Hosszú távon tehát a hitelünk fontosabb, mint egy adott ügy: ha elveszítjük, akkor többé egyetlen célra sem tudunk majd sokakat megmozgatni.

„Neked úgyis olyan sok követőd van!”

Szóval nem, senki nem rossz ember attól, hogy nem oszt meg valamit, amit szerinted muszáj lenne, hisz „neki úgyis olyan sok követője van”, és egyébként is ez neki „csak egy megosztás”. Nincs jogunk számon kérni, ki milyen ügyeket támogat és miért nem adakozik – hiszen fogalmunk sincs, hogy a háttérben mennyit jótékonykodik.

És ne legyünk álszentek: bizonyos élethelyzetekben az ember örül, ha a saját szükségleteit fedezni tudja, nem akarja szarul érezni magát azért, mert nem tud adakozni. Mert nincs miből.

Aki nem ma jött a falvédőről, azt is tudja, hogy az emberek egy viszonylag nagy része csak a megosztás gombig jut el, a pénzküldésig már nem, és azzal nyugtatja a lelkiismeretét, hogy ő megtette, amit tudott.

Nos, minden tiszteletem mellett: a személytelen megosztás tulajdonképpen károsabb, mintha nem tennél semmit. Olyan mennyiségű információ ömlik ugyanis ránk nap mint nap, hogy ha minden megosztott szomorú kép megérintené a lelkünket, egy hét alatt borulnánk meg teljesen. Emiatt az agyunk szelektál, és kizárólag azok a történetek maradnak meg benne, amelyekhez valakinek a személyes sztorija kapcsolódik. És ezt érdemes annak is megfogadnia, akinek nincs sok követője:

ha még annyi energiát sincs kedve belerakni egy ügybe, hogy írjon néhány személyes mondatot a megosztáshoz, akkor egyszerűen görgessen tovább. Nem lesz ettől rossz ember.

Ahogyan azok sem, akik következetesen képviselnek egy-két számukra fontos ügyet, és slussz. Sőt: az sem rossz ember, aki a közösségi médiában semmilyen ügyet nem képvisel, egyszerűen csak megnézi, mi van az ismerőseivel, mit ír a WMN (haha), és aztán be is zárja a böngészőt. 

Csepelyi Adrienn

Fotó és illusztráció: Getty Images