Helló, evolúció!

Ezt látva eltöprengtem: vajon miért van, hogy egyszerűen képtelenek vagyunk a dolgok mögött a puszta jó szándékot látni, ehelyett állandóan hátsó szándékot keresgélünk? A fenti esetekben a hozzászólók tetemes része meg volt győződve, hogy az ételosztásnál olyanok is sorban álltak – sőt, repetáztak is! –, akik valójában nem is hajléktalanok (mintha ez lehetne az egyetlen oka annak, hogy valaki éhezik), a tűzifa biztosan nem ér el a családhoz, akiknek szánták, mert útközben lenyúlják a kezdeményezés vezetői, a kabátok között válogató rászorulók pedig próbálgatni merik a ruhadarabokat, mintha divatbemutatóra készülnének. Mintha szándékosan keresnénk minden tisztaságban valamiféle koszt, hiszen nem létezik olyan, hogy valaki egyszerűen csak úgy, jót akar tenni, mert neki ez okoz örömet.

A pszichológia szerint ez az érzés bizonyos mértékig természetes, mi több, a túlélésünket szolgálja, és hasonló a félelemhez: segít abban, hogy helyes döntést hozzunk. Amikor megkérdőjelezzük magunkat vagy másokat, valójában vizsgálódunk, felülbíráljuk a döntésünket (vagy másokét), és így igyekszünk minél közelebb jutni ahhoz, amit összhangba tudunk hozni az értékrendünkkel – mondjuk így, hiszen a lélektanban a jó és a rossz fogalma önmagában nem létezik. A gyanakvás és a kételkedés egyfajta fegyelmi beállítódás; ilyenkor megpróbáljuk kiszűrni azokat az információkat, amelyek hozzásegítenek a helyes döntéshez. Magyarán, ha jól körbeszimatolok egy elsőre szimplának látszó jótettet, eldönthetem, hogy tényleg jótettről van-e szó, és adott esetben megéri-e anyagilag vagy érzelmileg csatlakoznom hozzá.

… és az egyéb indokok

Ha a dolog túlmutat a természetes, evolúciós szinten, és már minden pozitív kezdeményezést látva csalókat kiáltok, ideje megvizsgálnom, nem estem-e a kognitív disszonancia csapdájába. Vannak ugyanis, akiknek megvolna a lehetőségük arra, hogy segítsenek, különböző okokból mégsem teszik, a bűntudat viszont gyötri őket. És mi a legegyszerűbb módja annak, hogy ezt megszüntessék? Álságosnak titulálják azokat, akik az adott pillanatban jobb embereknek tűnnek náluk.

Mennyivel egyszerűbb a karosszékből óbégatni, hogy mit divatozik az a hajléktalan, örüljön, hogy nem fagy meg, vagy miért dobja ki a menekült a májkrémes szendvicset, kit érdekel a vallási meggyőződése, ha tényleg éhes, nem mindegy neki, mit eszik?

Valljuk be: ilyenkor fogalmunk sincs, mi történik valójában a helyszínen, csak látunk néhány képet, olvasunk egy felturbózott hírt, és a bűntudatunk két kézzel belekapaszkodik: –  milyen jó, hogy kihasználtam az evolúció adományát, gyanakodtam, kételkedtem, hiszen lám, nekem lett igazam!

Az utolsó és sajnos elég gyakori ok pedig, hogy a gyanú sokszor beigazolódik. Az alapvetően üdvözlendő és csodálatos, szervezettől független kezdeményezéseknél tényleg nehéz nyomon követni, eljut-e a tűzifa a családokhoz, és túl gyakran látni olyat, hogy ételt adsz egy rászorulónak, mert másod neked sincs, ő pedig – olykor átkozódva – eldobja. Szóval akár még azt is mondhatnád, a gyanakvás és a kételkedés jogos és megalapozott – csak éppen nem tesz boldogabbá, ellentétben az adakozással. Ma már ezer módja van annak, hogy akár pénz nélkül, feleslegessé vált ruhákkal vagy tárgyakkal, a kamrában felhalmozódott konzervekkel, de az időddel, a kedves szavaiddal, az öleléseddel segíts. Nemrég olvastam egy felhívást, ahol állatmenhelyre kerestek főállású „simogatókat” kölyökkutyák mellé, mert a gondozóknak nincs idejük annyiszor megérinteni őket, ahányszor igényelnék, de lehet menni idősek otthonába, kórházakba és még ezer helyre. A gyanakvás ugyanis tényleg teljesen érthető, az viszont nem, ha erre hivatkozva tagadod meg mástól (és magadtól, mert a hálás tekintetnél nincs nagyobb energiabomba) a segítséget és az örömet. A dühödet levezetni pedig sokkal jobb egy bokszzsákon, mint azokon, akik próbálnak tenni valamit. Ha pedig mégis kiderül róluk, hogy valóban csalók, a te kis belső világodban csupán ennyitől nem áll ám helyre a rend. Én személy szerint örülni szoktam, ha összefogást látok – nyilván igyekszem nyitott szemmel járni, de alapvetően jót feltételezek az emberekről, és nem is szeretném, ha ez megváltozna. Nemcsak azért, mert így talán többeknek lehetek a segítségére, mint ha főnék a gyanakvással teli levemben, hanem, mert nekem egyszerűen csak sokkal jobb így.

Kalapos Éva Veronika

Kép: iStock by Getty Images