–

A súlyos, bordó sötétítő szinte izzott a hunyorgásban.

„Ezek szerint már reggel van” – gondolta.

Vissza akart fordulni a fal felé, sötét éjszakát szeretett volna még néhány percig, de megnyikordult a fürdő lógó kilincse. Évek óta lóg, senki sem javította meg, és nem is fogja.

Hallotta a lépteket közeledni, hallotta távolodni, és hallotta a csendet. Jó volt ez a csend, most kellene felkelni.

Kimászott az ágyból, először az ablakhoz ment, félrehúzta a függönyöket, és amikor teljesen a helyére simította a jobb és a bal oldali szövetet is, csak azután nézett ki az utcára. Az agya különösebb erőlködés nélkül listázni kezdte a reggel szükséges adatokat. Szürke ég, nagy forgalom, hétköznap, péntek. Majd a szekrénysoron futtatta végig az álomtól még ködös szemeit, a videólejátszó piros kijelzőjénél lefékezett – hat óra ötvenhárom, hét harmincnyolckor jön a busz, első óra: ének.

Hangtalanul nyitotta a szobaajtót, lassan engedte ki a tenyeréből a kilincset, puhán lépkedett át a fürdőszoba szőnyegén, óvatosan kikémlelt a hosszúkás előszobába, a torkában dobogott a szíve. A cipője nincs itt, nyugtázta. És a kosár? A kosár sincs. Elment a boltba.

Átszaladt az előszobán, be a vécébe. Minden idegszálával fülelt. A vécé egyik fala a lépcsőházzal szomszédos, hallani fogja, ha a lépcsőházban fújtat, ha sípol lélegzetvételkor, amikor eléri a másodikat, akkor még van ideje visszajutni a szobájába. Kihúzta a Fülest a radiátor csövei közül, meleg volt az újságpapír, a meztelen combjára fektette, jólesett, mert a kőpadlón fázott a talpa. Lassan, a lehető legkisebb zajjal pisilt, miközben beírta a vízszintes nyolcast, római császár, Né-ró.

Nem szabad elrontani, mert golyóstollal ír, azt nem lehet kiradírozni, és megharagszik, ha csupa butasággal firkálja össze a keresztrejtvényét. Épp elgondolkozott a vízszintes 11-en, amikor eszébe jutott, hogy igyekeznie kellene.

Közben a konyhában kiabált a Kossuth Rádió reggeli adása. Ez olyan zaj volt, amire már egyáltalán nem figyelt, de az ablak alatt, a konyhaasztalon látott valamit, ami szokatlan volt. Habozott egy rövid ideig, hátranézett a bal válla felett a bejárati ajtóra, aztán vissza az asztalra. Határozott léptekkel átvágott a konyhán. A viaszosvászon terítő kockáiban, hibátlan sormintában almák és körték csücsültek felváltva. A szokatlan dolog az asztal közepén feküdt, kitakart legalább 5×2 kockányi gyümölcsöt.

A lila papír látványától összefutott a nyál a szájában, nézte a bambán bámuló tehenet a hegyek között. A csokoládé mellett egy cetlit talált, nem akart hozzányúlni, inkább közelebb hajolt, hogy a kézzel írt, rendezetlen nyomtatott nagybetűket el tudja olvasni. „Az én leg-drá-gább nő-i-nek”. Elolvasta újra, folyékonyan: „Az én legdrágább nőinek”. Undorodó fintorra húzódott a szája, persze hogy nincs értelme a mondatnak, persze hogy még ezt sem tudtad leírni, persze hogy ezt se bírtad volna normálisan…

A sípoló fújtatás elvágta a haragját, sarkon fordult, és visszarohant a szobájába. Nagy robajjal nyílt és csukódott a bejárati ajtó, a fújtatása felerősödött, a rádió is felhangosodott.

Sietősen öltözködni kezdett, és igyekezett nem gondolni arra a szemét csokira a konyhaasztalon. Azért sem fog enni belőle, neki nem kell ilyen ajándék, ki fogja dobni a kukába, anyunak úgysem kell, nem is eszik csokit.

Persze őt ez nem érdekli, ő adott, ő rendes ember, ő nem felejti el, hogy nőnap van, ő tiszteli-becsüli a nőket, nem csak kettejüket, mindet, az összeset az egész világon.

A mutatóujjával fürgén átfutotta a tanszereket a hátizsákjában, ének, matek, töri, rajz, tesi. A tesicucc, az is kell. Bemászott érte az íróasztal alá, kifelé jövet beverte a fejét:

„Francba!” – szitkozódott félhangosan, és neki is feltűnt, hogy síróssá változott a hangja. „Nem, most nem fogsz bőgni.” Megdörzsölte a feje búbját, és indulatosan kitörölte a könnyeket szeméből, hogy ne akadályozza a tisztánlátásban.

Rövid ideig, de sebesen sikálta a fogait, és gondosan ügyelt rá, hogy közben a csap el legyen zárva, sőt a lámpát sem kapcsolta fel, elég annyi fény, amennyi beszűrődik. Kevés fogkrémet használt, nem nyitotta meg a csapot, nem kapcsolt villanyt, így jó, semmibe sem lehet belekötni, nem lesz vita, nem fog vele veszekedni, köpött egyet a mosdókagylóba.

Cipőt húzott, és a konyhai zajokból próbálta kitalálni, mit csinál éppen az apja. Bekapcsolta a mikrót. Reggelizik. Fütyörészik, akkor jó kedve van. Elvégre ünnepnap van, koccintott már egyszer-kétszer a piacon az italmérésben a pultossal, a kocsmában a cimbikkel, itthon a kamrában saját magával, csakhogy induljon a gépezet, na meg, hogy köszöntse a nőket:

„Az én legdrágább nőinek”.

A lábát bámulta, a cipő kész, oda kell menni a fogashoz a dzsekiért, oda, ahonnan a konyha nyílik, muszáj, meg kell tennie. Nagy levegőt vett, mint amikor bombát kell ugrania a strandon, csak azért, hogy ne nevessék ki. Leakasztotta a kabátot. Amíg a gombokat keresgélte reszkető ujjakkal, lopva az apjára nézett. Nézte az izzadságtól fénylő meztelen hátát, állva evett a fehér műanyag borítású pultnál, a kezében a kedvenc kése volt, nagy karikákat szelt a kolbászból, a vastag szelet friss fehér kenyérből harapott, és közben fel is itatta vele a zsírt a szájáról.

A rádió egy most divatos slágert játszott, úgy emlékezett, hogy ez egy film zenéje, amit ő még nem nézhet meg. Az apja a kést felfelé tartva egy nagy lépéssel a rádióhoz ugrott, és még hangosabbra vette.

„De mi, ugye, mégse várunk, a vonatunk…” – énekelte az apja szörnyen hamisan, néha kurjantva, amikor egyáltalán nem jutott eszébe a szöveg.

Tetszett neki ez a dal, szerette volna vele énekelni. Talán a csokit is megköszönhetné, talán adhatna neki egy puszit: „Köszönöm, Apu!” – mondhatná, lábujjhegyre állna, hogy felérje. Az apja nem hajolna le hozzá, kissé ideges lenne, lehet, hogy még valami kellemetlent is morogna zavarában. Mégis talán úgy lenne jó, hogyha odamenne most. Ha megmutatná, hogy szereti, hálás az ajándékért, nem baj, hogy nem tudta jól leírni, biztos sietett, nem tehet róla.

Ha most megfordulna, legalább rámosolyoghatna, az is jó lenne talán, mondhatná, hogy „Jó reggelt, Apu, köszönöm a csokit.” Na, fordulj már meg!

„Mária tökét!” – üvöltötte ekkor az apja, mert a kistányér kifordult a zsírtól csúszós, ügyetlen kezéből, a kockakőre esett, és kettétörött, a kolbász jobbra, a fél hagyma pedig balra gurult a melegítőnadrágos lába előtt.

Összerezzent. A hányingerkeltő remegés felerősödött a gyomrában, alig bírta felemelni a könyvekkel teli iskolatáskát a földről. Attól félt, hogy összecsuklik a térde, és akkor az apja észreveszi, hogy mindeddig ott állt, és még dühösebb lesz, és…

„Isten kócos fülit!” – csapkodta féktelen haraggal a mosogató alatti szekrény rosszul záródó ajtaját az apja.

Csak akkor nyugodott meg, amikor már az utcán vágtatott és mélyen beszívta a buszok füstjét. A buszmegálló a másik irányban van, rémült meg, „mindegy, gyalog megyek, nem számít” – gondolta magában, hisz nagyon gyorsan tud gyalogolni, utána ugyan fáj a sípcsontja, de azt kibírja.

Már az iskola utcájában járt, amikor másodszor is elfogta a rémület. A tesicucc. A tesicucc ott maradt az előszobában, felidézte, hova tette, felidéződött vele a kolbász borsos-paprikás szaga, a Sose halunk meg, és a Milka csoki.

Mint egy tüsszentés, úgy bukott ki belőle a sírás.

Bankó-Erdősi Viktória