–

Drága doktornő, hol is kezdjem?

Jó illat van itt a szobában. Füstölő, vagy valami gyógynövény?

Teát? Köszönöm, elfogadom. Olyan illat van, mint egy bioboltban. Szeretem a bioboltok illatát, ott nem zavarnak a szagok. Mert ezerszeresen felerősödtek, amióta kemoterápiás kezelés alatt állok.

Benzingőz, izzadság-, cigi-, alkohol-, étel-, kipufogó-, kürtőskalács-, macskaszag, dezodorok, az édeskés illatok, parfüm, a közértben mosószerek, vécéillatosítók, a hajléktalanok után maradó nehéz levegő, és sorolhatnám – mind gyomorforgató nekem.

Biztos vagyok benne, hogy aki semmilyen formában nem érintett, annak halvány fogalma sincs arról, milyen az, amikor az ember daganatos betegséggel vív.

Azt kérdezte, hogyan élem a napjaimat, amióta kitapintottam a daganatot? Azt kell mondanom, hogy jól.

Sőt, nagyon jól, amióta beleálltam a harcba az életért, a gyógyulásért.  

Tudja, kedves doktornő, az információ, a tiszta kommunikáció hiánya a probléma. Egyre több ember betegszik meg, és áll tanácstalanul, amikor felajánlják a kezelési módszert, hiszen fogalmunk sincs, mire számíthatunk.

Persze, tisztában vagyok vele, hogy naponta történnek csodák, és az is annyira jó, hogy kedves mosolyok kísérik mókásan rövid, hófehér hajam.

Az első kezelés tizennegyedik napján csomókban kezdett hullani. Később pedig én magam nyírattam le nullásgéppel.

Nyugodtan tapintsa meg, kedves doktornő, már nő, puha babahajam van, és azt kell mondanom, tetszem magamnak. Ez a formaváltás többféle utat is mutatott számomra az eltelt hónapokban.

Ma már nincs más bennem, csak a szeretet. Az önszeretet, az önbizalom, és a jelen pillanat szeretete. Mit adok, és mit kaphatok, ezt nézem.

Eddig sokat rágódtam azon, hogy ki szeret, és ki nem szeret… tudja. Férfi, nő, család, kolléga, főnök, BKV-sofőr, cipőbolti eladó, élelmiszerpultos, bankos, postás, önkormányzati ügyintéző, a NAV, az egészségügy és így tovább.

Vajon én szeretem őket, vagy nem szeretem? Tudok-e kérni, és tudok-e adni? Tudok-e nemet mondani, amikor kell, ismerem-e a határaimat? Ma már tudom, attól változik az életem, hogy tudok-e mosolyogni, és önmagamat szeretni.

Tudja-e, kedves doktornő, mi az, ami gyógyít?

Hát az, hogy ki tudom-e fejezni, el tudom-e mondani, ha fáj a hiány, a szeretetlenség, a váratlanul támadó zsigeri félelem, a nyomasztó stressz, az anyagi gondok, és hogy vannak-e mellettem olyan emberek, akikkel ezt meg tudom beszélni, őket meg tudom-e érinteni, rájuk tudok-e mosolyogni, meg tudom-e ölelni őket.

Tudja, kedves doktornő, ez a helyzet megtanított szeretni, meglátni önmagamban a nőt. Látom a szépséget, amelyet már rég meg kellett volna látnom önmagamban. Ennek ellenére a kezelések során felmerülő problémák, ismeretlen helyzetek sokasága arra mutatott rá, hogy mindennek semmi köze ahhoz a lélekhez, aki én vagyok.

Hallom egyesek reakcióit, látom a testbeszédüket, amikor megkérdőjelezik a döntéseimet, és a lelkem rezzen bele, amikor arról kezdenek beszélni, hogy melyik rokonuk, milyen kínok között és milyen daganatos betegségben hunyt el, vagy hogy ők azonnal öngyilkosok lettek volna inkább…

Hála istennek, ezek kevesen vannak, de, könyörgök, miért nem arról beszélnek, hogy hányan élték túl? Ugye, ugye, kedves doktornő, hiszen azok vannak többen! Ebben biztos vagyok!

Mert ha támogatjuk egymást, sokkal több lesz a hit, a remény, az erő, mert túl akarjuk élni, hiszen szeretjük az életünket, és ragaszkodunk hozzá!

És azt tudja, hogy vannak hennafestők, akik daganatos betegek testére festenek, hogy boldogabbá tegyék őket, és vannak olyan segítőcsoportok, alapítványok, ahol kimondhatom és elmondhatom, ami fáj, hogy könnyebb legyen a gyógyulás?

De, ami fáj még, tudja, kedves doktornő, az a kevés információ.

És van itt még egy fontos dolog: túl vagyok a hatvanon.

Ám még nőiességem teljes birtokában vagyok, szerelemre még mindig alkalmas a létem, van egy történetem, mesélném, és azt is tudom, másoknak is vannak történeteik.

Amikor az ember, egy nő, belecsöppen egy ilyen betegségbe, csak néz tágra nyílt szemmel, mert derékon ragadja a pánik. Először nem tudja, hová forduljon. Aztán talál egy utat, amin elindul, bízik, és sokakat meggyőz, hogy álljanak az út mellett, és drukkoljanak neki azért, hogy minél előbb átszakíthassa a célszalagot, és teljesen felépüljön.

Mindeközben az út két oldalán olyanok is állnak, akik csak csodálkoznak: hogy te milyen jól bírod, milyen erős vagy, ezt az életörömet, nahát, és hány éves vagy, na, ne, de hát, te már nyugdíjas vagy, és még mindig vágysz a kapcsolatra, az élet szépségeire, a szerelemre, a szexre?!

Most mondja meg, kedves doktornő! Nem normális, hogy egy nő még hatvan év felett is élni és szeretni akar? Hogy még mindig van célja? Akár az, hogy csodálatos helyekre utazik, akár az, hogy szerelmes lesz, meggyógyul…

Igen, tudom, tudom, hogy vannak más segítőmódszerek is, hogy gyógyuljunk. Művészetterápia, varrás, festés. Lényeg az alkotás, és alap még a mozgás, felszabadít a tánc.

Természetesen, teljesen igaza van, nagyon fontos a családi összefogás, szeretet, a baráti segítségek, ezek azok, amelyek újra megtanítanak mosolyogni, mosolyogva kérni, mosolyogva elfogadni. Meg egy olyan csodás pszichológusnő, mint amilyen ön is.

Naponta találkozom emberekkel, akiknek a szeméből a saját létem bizonyossága tükröződik vissza, és az a bizonyosság, hogy a világ szeret, hiszen a világ mindenkit szeret, ha úgy állunk hozzá, ha észrevesszük, ha meglátjuk, ha akarjuk meglátni.

Kedves doktornő, már letelt az időnk? Pedig még annyi mindent mondtam volna! Tényleg, egy hét múlva újra jöhetek? Hogy van még négy alkalom az alapítványi támogatásnak hála?

Nagyon köszönöm a lehetőséget!

Ó, hát, tényleg, önt is feltöltötte a beszélgetés? Nahát, ennek igazán örülök!

Hogy a pszichológus is ember? Igen. Hálásan köszönök mindent.

Rónai Katalin

Olvassátok el EZT is a szerzőtől.