Éjfél elmúlt, fekszem az ágyban, forgolódom. A torkomban óriási gombóc, eluralkodik rajtam a félelem, szorít a mellkasom, szédülök, nem kapok levegőt. Újra látom magam kislányként, aki mint egy darab hús, mezítelenül fekszik a földön. Látom magam, de most kívülről szemlélem az egészet, közben érzem minden fájdalmát, azt a mérhetetlen elhagyatottságot, kifosztottságot, szégyent. Látom, hogy szeretne kiáltani, ordítani, elmenekülni, de csak fekszik mozdulatlanul, és nem bír megszólalni. Mintha egy élettelen tárgy lenne, egy használati eszköz, amit, ha már ellátta feladatát, minden gond nélkül kidobnak.

Nem érez, nem él, nem ellenkezik, csak ellátja feladatát…használják, majd kidobják.

Először tizenkét évesen „ölt meg” két idősebb fiú, majd 14 éves koromtól több éven át egy pap gyalázott meg. (Igen, pap… de lehetett volna bárki, egy tanár, családtag, edző, a szomszéd Józsi bácsi, bárki… Nekem épp egy pap jutott.)

Megöltek. Megölték a lelkemet. Nem egyszer, nem kétszer. Aki ilyet tesz, az szó szerint gyilkosságot követ el.

Nem beszéltem róla, a lelkem legmélyebb rétegeibe száműztem a módszeres erőszakot. Úgy tettem, mintha meg sem történt volna, mintha nem is én lettem volna. Tudatosan kizártam, elnyomtam magamban. Csak így voltam képes arra, hogy valamennyire túléljem, így bírtam elviselni önmagamat. Az emlékképeket sikerült kitörölnöm (egy ideig, mert mára kinyílt Pandóra szelencéje, és minden olyan elviselhetetlenül élő, fájdalmas lett megint), de az érzés akkor is a mindennapjaim része volt, és ma is az.

Az érzés, hogy csak egy rongy vagy, egy semmi, egy szemét, egy játékszer, aminek semmi értéke sincs. 

A szégyenérzet. Annak az érzése, hogy bemocskoltak, bepiszkoltak, de ezt a mocskot sehogy sem tudod lemosni magadról, bárhogy is próbálkozol vele. Mindig ott van, mindig veled van. Mint egy árnyék, amitől nem lehet megszabadulnod, mert az árnyék belőled fakad, a részed, az árnyék te magad vagy… te vagy az a piszok, az a mocsok… Csak magadra tudsz haragudni, csak önmagad vagy képes megutálni, mert ahhoz, hogy a valódi bűnöst gyűlölhesd, be kéne ismerned, hogy mindez megtörtént, hogy ez a valóság, hogy téged megerőszakoltak, kihasználtak, elhasználtak… De erre nem vagy képes, mert ha tényleg ez a valóság, akkor annak oka kell, hogy legyen… akkor kell, hogy létezzen válasz a milliószor felhangzó, lelkedből ordító Miért?-re… és erre nincs válasz, nem lehet válasz… Tagadni könnyebb, mint elfogadni.

„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” – hátha segít legalább egy órával többet aludni, hátha segít kicsivel jobban megértetni az emberekkel, mit él át egy élő személy, akit tárgyként kezelnek, hátha bátorságot ad legalább egy áldozatnak is, hogy merjen segítséget kérni, merjen beszélni, merjen létezni.

Hátha erősebb lesz egyszer az igazság, mint a hazugság…

Kedves áldozat, kérlek, hidd el, hogy szerethetnek téged is! Még ha a szíved hevesen ellenkezik is, az eszeddel ismételgesd, állandóan, folyamatosan. Legyen ez a levegővételed, az éltetőd, ebbe kapaszkodj! Nem vagy egyedül! És a legfontosabb, tudd, hidd el, te is értékes vagy!

Tudom, nem ezt érzed, nem ezt tapasztalod, de ismételgesd, hátha az az áthidalhatatlannak tűnő út a rációtól a szívedig csak egy kicsivel is lerövidül, és közelebb kerül egymáshoz. Sajnos én ebben még sehol sem tartok, de szeretném hinni, elhinni, hogy nem vagyok magam, hogy egyszer jobb lesz, egyszer majd eltűnik ez a fullasztó nyomás a mellkasomról.

Kedves ismerős, barát, családtag… mindenki! Kérlek, ne dugd homokba a fejed, ne fordíts hátat a valóságnak. Sajnos mindez a te közvetlen vagy közvetett közeledben is történik. Hidd el, hogy nem csak a „távoli Amerika” szörnyűsége ez, hanem itt és most történik! Kérlek, nézz szembe a valósággal! Ahhoz, hogy segíteni tudj, az első lépés, hogy elismerd, elfogadd, van min, van kin segíteni! Légy figyelmes, hallgass meg, és sose kérdőjelezd meg az áldozat által elmondottakat! Légy higgadt és megértő vele, adj neki időt és teret, hogy megnyíljon neked! Az eljátszott, megölt bizalmat csak nagyon nehezen, nagyon hosszú út során lehet újjáéleszteni. Ezért légy nagyon türelmes!

Elkövető… neked még nem tudok mit mondani. Nincs bennem annyi bátorság, hogy szembenézzek veled. Még mindig a birtokodban vagyok, még mindig uralkodsz felettem, irányítasz.

Esetleg csak annyi, hogy tudd, „jó munkát” végeztél, sikeresen gyilkoltál/gyilkoltatok. Az eredmény pedig: depresszió, napi három-négy óra alvás, rémálmok, félelem, szörnyűséges emlékképek, kitörölhetetlen érzések, önpusztítás, mélységes fájdalom, szomorúság.

Szeretném elhinni, hogy egyszer véget ér ez a rémálom, hogy egyszer búcsút inthetek ennek a lidércnyomásnak. Szeretném elhinni, hogy lehet tenni ez ellen, hogy le lehet mosni ezt a szennyet, hogy meg lehet akadályozni, hogy újabb lelkeket öljenek meg.

Szeretném elhinni, hogy az igazság erősebb a hazugságnál…

Kérlek, miután ezt olvastad, ne csak megbotránkozz, hanem nézz körül, láss, vedd észre, és próbálj meg segíteni! Köszönöm! Hátha az igazságé lesz az utolsó szó…

Merse