–

Eleinte úgy éreztem, áthidalhatatlan a szakadék, ami kettőnk között volt. Lemondtam a kapcsolatunkról, egy idő után már nekem se volt fontosabb, mint akármelyik idegen az utcáról. Aztán történt valami. Meghalt.

Mostanában egyre többet gondolok rá, és úgy érzem, megint fontos lett, hogy megpróbáljam rendbe rakni azt, amit addig, amíg élt, nem sikerült. Ez az ember az apám. Nem apuci, nem édesapa, nem apucika, semmilyen más becéző szó nem illik rá. Ugyanis sose jutott el a kapcsolatunk arra a szintre, hogy más szavakkal is illessem.

A halála sok mindenre felnyitotta  a szememet. Rájöttem, azzal, hogy meghalt, nagyon sokat tanított nekem arról, hogyan NEM szabad élni. Hogy milyen az, ha az ember sodródik az árral, és nem veszi fel a kesztyűt. Hogy milyen egy olyan élet, amit máshogy is, tudatosan is lehetne élni. Hogy milyen az, amikor már az sem érdekel, van-e kiút.

Amikor apukám meghalt, a legmegrázóbb az volt a számomra, hogy az összes ingósága belefért egy nejlonzacskóba. A zacskó tartalma az alábbi volt: egy kulcscsomó, egy kikapcsolt, régi típusú Nokia mobiltelefon, egy mobiltöltő, egy érettségi bizonyítvány, az én születési anyakönyvi kivonatom, három darab fénykép: apukámról, arról a nőről, akivel anyukámmal történt elválásuk után együtt élt, és a nő gyermekéről, pár dokumentum, ami azt igazolta, hogy a Honvédségnél dolgozott, két-három felszólító levél lejárt tartozásról, egy Takarékszövetkezetes papír, és egy zárójelentés, melyben a szívgondjairól volt szó. Ennyi. Ez volt az élete. Ezek voltak a dolgok, amik fontosak voltak neki. A mai napig elszomorodom, ha rágondolok. Azt sem tudtam, hogy beteg volt a szíve. Ő se sokat tudott rólam.

Hét éve történt, de még mindig csodálkozom rajta, hogy ennyi tud lenni egy élet. Egy zacskó. Egy zacskó, melyben én is benne vagyok. De csak a születésem. Semmi más. Se egy fénykép rólam, se egy emlék kettőnkről. Valahol mégis megható, hogy ebben a zacskóban én is helyet kaptam. Legalább az az emlék szép volt neki rólam, hogy megszülettem. Nekem sincs sok szép emlékem róla, legfeljebb akkorról, amikor még kicsi voltam, és együtt nyaraltunk.  A többi emlék inkább rossz: kocsmákban töltöttem a gyermekkorom azon részét, amikor nála voltam. Azt sem fogom elfelejteni soha, amikor anyukám karácsonykor felhívta, hogy névnapom volt, vehetne legalább egy cipőt, úgyis kéne már nekem egy új, mire ő azt a választ adta, hogy neki is névnapja volt, vegyek én neki. Kábé ez volt a jellemző a kapcsolatunkra az apukámmal. Ez a szó is furcsán cseng: apukám. Nem, nekem nem apukám volt, hanem APÁM. Apukája az én kislányomnak van. Egy apuka szeret, nevel, veled van jóban és rosszban, részese akar lenni az életednek. Az apa pedig az, aki részt vett a “gyártásod” folyamatában.

Időnként az emberek és az emberi kapcsolatok változnak.

De van, ami nem változik sosem: a múlt. Amikor majdnem meghalsz, átértékelsz mindent.

Azt, ahogy éltél, ahogy élhettél volna és azt, hogy mennyi baromságra fecséreltél időt. Ugyanez történik akkor is, amikor másvalaki hal meg. Valaki, aki fontos volt neked, vagy fontos lehetett volna. Amikor megtudtam, hogy meghalt apu, furcsán éreztem magam. Fájt, de olyan fájdalom volt, ami nagyon mélyen van, elásva legbelül. Olyan mélyen, hogy elnyomja sok-sok minden, ami rárakódott: válasz nélkül maradt kérdések, félemlékek, önvád, értetlenség, és a felismerés, hogy vége, ennyi volt. Nincs több esély arra, hogy beszélgessünk, hogy újraéljük ezt az egész apa-lánya dolgot, hogy máshogy éljünk, más emlékeink legyenek, hogy még egyszer leüljünk együtt meginni, akár egy pohár vizet.

Aztán eltelt pár év, nem is nagyon gondoltam rá, csak akkor, jutott eszembe amikor a temető felé jártam. Aztán három éve megint feltört az emlék, amikor én is majdnem meghaltam. Akkor újraértelmeztem mindent: életet, halált élőket és holtakat, célokat, reményeket, emlékeket és azt, hogy mi lett volna ha. A „mi lett volna, ha” listán apám is szerepelt. Mi lett volna, ha máshogy él. Mesélték róla, hogy nagyon okos volt. Az iskolában pszichológushoz küldték, mert óra alatt kiugrált az ablakon. A pszichológus azt mondta, azért, mert túl okos... és unatkozik. Aztán amikor a továbbtanulásról volt szó, rá nem költöttek pénzt a szülei, csak a bátyjára. Neki nem voltak ugyanolyan lehetőségei, hogy kikerüljön a szegénységből. Neki csak a robotolás maradt. Munka egy nem jól fizető munkahelyen. Aztán bekerült egy körforgásba: rossz társaság, ivás, munka, és nem tudott kikerülni belőle. Nem mondta, hogy én nem így akarok élni. Inkább nem iszom, inkább a kocsmázás helyett leülök tanulni, elvégzek egy tanfolyamot abból a pénzből, amit a piára és cigire költök, és kikerülök ebből a fertőből, ami egyre lejjebb visz. Nem tudom, miért nem mondott nemet a rossz dolgokra: mert nem akart küzdeni, vagy azért, mert jó volt neki az az élet, amiben élt, vagy csak simán így jöttek össze a dolgok? Miért nem élt egy másik életet? Nem tudom. És valószínűleg már soha nem is fogom megtudni.

De egyvalamit innen üzenek neki a földről, amit soha nem mondtam neki: Apa, szeretlek! Akármi is volt, te mindig az apukám voltál, és az is maradsz. Egyszer talán megértem, mit miért tettél, vagy miért nem tettél… de addig is, remélem, most mosolyogsz odafent, és örülsz, hogy megírtam ezt. És tudod, hogy nem neheztelek rád.

 Viktória

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/ Dee