Kinyitotta az erkélyajtót, hadd jöjjön be a friss levegő. Csupasz lábszárán érezte, ahogy eléri a hűvös. Bevetette az ágyat, szépen elsimította az ágytakarót. Rádobta a két párnát, szerette őket, ugyanolyak voltak, mint a székeken a huzat. Emlékezett a bizsergető örömre, az új bútor jó szagára, amikor megvette és hazahozta őket.  Kipakolt a mosogatógépből, berakta az azóta elkoszolódott tányérokat, és arra gondolt, hogy már nem lesz ideje kivárni az új programot. Nem lehet így hagyni, mert tönkre fog menni, ha senki nem nyitja ki. Hát... maradjon csak így.

Elpakolta a megszáradt a ruhákat, meglocsolta a virágokat, letörölte az étkezőasztalt, a konyhapultot. Szerette ezt a helyet. Szeretett hozzáérni a dolgokhoz, megpucolni őket. Emlékezett a napra, amikor végre meglett, valóra vált, kezében volt a kulcsa. Ült a dobozok között a rumliban, lassan ráesteledett, lámpák nem voltak még, lassan szívta a cigiket, a könnyei  melegebbek voltak, mint a júniusi este. Beszívta a festék, a bútorok illatát, és arra gondolt, megcsinálta.

Elégedetten körbenézett. Le kéne zuhanyozni, gondolta. A ruhán elmélázott egy kicsit. Az új csipkés ujjatlant túlzásnak érezte, bár sajnálta, hogy végül egyszer sem volt rajta, csak amikor felpróbálta egyik este. A lábán a lila, meleg zokni volt, amit a pizsamához vett fel. Jól állt volna pedig azzal a szép, hegyes orrú cipővel. Maradjon a farmer, úgyis ez volt a kedvence. Mindig irigyelte a szépen öltözött nőket, kisminkelve, csinos cipőkben, néha kicsit gyűlölte is őket. Ezeket, meg a nagymellűeket.  Általában tornacipőben volt, farmerban, pólóban. Rohangálnia és cipekednie kellett, nem tudta volna tűsarkúban végigcsinálni a napot. A haja is mindig kibomlott, nem rakott fel friss rúzst napközben, megizzadt, szarul nézett ki estére.

Mindegy is már. Fáradt volt, kiszállt. Szánalmasnak és nevetségesnek gondolta az erőfeszítéseket, mindig a rúzsos fogú öregasszonyok jutottak eszébe. Tele volt huszonévesekkel a világ, kipihent, friss bőrű királylányokkal, tökéletes sminkkel, profi hajvágással, nagy, csodálkozó szemekkel. Ő meg már régen láthatatlanná vált. Valamikor 30 körül tűnhetett el a férfiak retinájáról. És még csak csodálkozó szemei sem lehettek. Már gyerekkorában öreg szemei voltak. „Tudom, mit várhatok tőled” szemei. Gyűlölte a férfiak éhes pillantásait a többi nő felé, mindenkit megcsalnak, tök mindegy.

Felöltözött, a tükörből egy fáradt, idegen nő nézett vissza, az anyjára hasonlított. A nő, aki beengedi a futárt a virággal. Amit másnak hoznak. Fene tudja, miért, mindig is szeretett volna egyszer egy ilyet. Olyan kis kártyával. Fontos vagy, számítasz? Mekkora hülyeség. Egy sötét rengeteg az emberi a természet. Most olvasta valahol, hogy van, aki a sajátjában is eltéved. Az előtte álló évekre gondolt, nagyon sok, akár még 40 évig is élhet. Ha meg már minden jó lapot kiosztottak és kijátszottak, nem maradtak ászok a pakliban. Még egy árva Joker sem. Beváltaná egy szép napra. Egy tökéletes napra, aggodalom, fájdalom, szomorúság nélküli napra, „te vagy a királynőm!” napra.

A könyveket sajnálta, azt sok jó szagú, surrogós lapú, ismeretlen történetet. A kávét, a cigiket, az orgonát, egy másik emberi test meleg érintését, azt a jó férfiszagot. Lassan elkezdődött az a furcsa utolsó óra, még senki nem tud semmit, még nem történt meg semmi, még visszafordulhat.

Gondolatban bocsánatot kért mindenkitől. Levelet végül csak egyet írt, neki. Leragasztotta, az étkezőasztalon álló lila gyertyának támasztotta.  A filmekben ilyenkor szokott megszólalni a telefon, gondolta, de hát ez nem film, meg amúgy is kikapcsolta rég. Vajon be tudják kapcsolni PIN kód nélkül? Biztosan. Elhessegette a gondolatot, nem is érdekes, eleget aggódott már azon, mit gondolnak mások. Jajj, a biztosítási kötvény! Kihalászta az egész dossziét az iratok közül, és azt is az asztalra tette. Körbenézett, mit tehetne még, de elfogytak a dolgok. Már csak pihenni szeretett volna, nem gondolni semmire, se arra, ami volt, se arra, ami lehetett volna. Lefeküdt a szépen lesimított ágytakaróra, és lassan kezdte eloldozni az összes megmaradt kötelékét...

Klári