-

Két hónappal az első mellkasröntgen után meghalt az anyám. Fogtam a kezét abban az utolsó pillanatban. A bal kezét. A jobb kezét nagynéném, anyu nővére...

– Nézd, kinyitotta a szemét!

– Hogy vagy, kicsim? – kérdezte a húgát. Anyut mindenki úgy ismerte: Mütyür.

– Jutka néni, ez már a vége lesz. Fogja meg a kezét, fogja meg a másik kezét, hogy érezze, nincs egyedül. Itt vagyunk.

Nyüszítettem, és rémült igyekezettel figyeltem, mert meg akartam őrizni azt a percet.

A nyári szabadságomat töltöttem a kórházban anyu mellett. Azt gondoltam: ha hazavihetjük, akkor nem bánom ezt a két hetet, itt a helyem mellette. Ha nem, akkor egész hátralévő életemben bánni fogom, hogy nem voltam itt.

„Ahány lányod van, annál biztosabb, hogy nem halsz meg egyedül" – visszhangzott a fejemben a mondás reggelente a kórház felé tartva. Nekem három fiam van.

Az orvosok bujkáltak előlem. Aztán szabadságra mentek – július volt.

– Az édesanyja valószínűleg meghal.

– Mikor?!

– Honnan tudjam?

– Órák vagy napok?

– Bármelyik lehet.

– Akkor hívjam ide a testvéreit, a férjét (apámat) és az öcsémet?

– Ha gondolja...

Aztán három nap múlva:

– Az édesanyja valahogy feléledt... – és zavartan nevetett.

Igen. Az volt a legszebb nap! Láttam, ahogy a két napig élettelen karjait apám nyaka köré fonta, olyan szerelemmel ölelte: „Szia, Jancsi!" Szerette. Nagyon. Pár nap híján 49 évig voltak házasok.

Meg is fésültem, mielőtt apu beért. Már hullott hátul a haja, de elöl még gyönyörű hófehér volt. Lefotóztam, hogy parókát tudjunk választani vagy valamiyen kendőt amikor hazamegyünk.

Közben pedig „hozzátartozó" lettem. Nem a lánya, hanem csak így: „hozzátartozó". Ahogy azt kimondták... Gyűlölöm ezt a szót azóta.

A nővérek és az orvosok száján dőlt a píszí szöveg: „mindent megteszünk..." de rémisztő volt a közöny, az unalom, az érzéketlenség, a tapintatlanság, a bosszúság, a fáradtság, a fásultság.

„ Nem kell, miért hozna be pelust?! Mindenkinek jár egy darab naponta.

(Mit nem ért ez?! – hallottam a hangjukból. Úgysem cserélnénk ki kétszer.)

Nem anyu kényelme volt a fontos, azt láttam az arcukon, hogy:

(Na, megin' egy szaros pelus, ez nem hiányzott, még egy lepedőcsere, nekem épp etetnem kellene a többieket, el sem bírom egyedül.)

Szétszurkálta a karjait az egyik osztályos nővér, aki egyébként mindig kikergetett a szobából (előírás szerint), mert: „nem szeretem, ha néznek közben".

Csak amikor már négy helyen volt ragtapasz, akkor kért segítséget egy szakasszisztenstől.

Hiába kértem, szeretném megnézni, hogyan látják el a sebeit (felfekvése volt..), hogy otthon én is szakszerűen...

„Ó, hát maguk azt hiszik, hogy az anyukájuk kiszáll még ebből az ágyból?!

Nem, ő nagyon beteg" – mondta fejét ingatva énekhangon a másik nővér szánakozó arccal, mintha gyagyás lennék, de legalábbis ovis kisgyerek.

Talán ő adta be neki éjszakára az egyik szedáló injekciót, amivel másfél napra kiütötték.

„Gondolhatja, ha mindegyik megindulna éjszaka! Kevesen vagyunk!"

„Nem lehetne, hogy csak egyharmad ampullát kapjon? Hiszen olyan gyenge, felülni sem tud egyedül, nem hinném, hogy az infúziót akarná kitépni magából. Csak zavarja a katéter, ki szeretne menni. Vagy hívjanak fel, és húsz percen belül ideérek, őrzöm reggelig, hogy ne okozzon nagy galibát. Majd én megnyugtatom, hogy tudjanak pihenni."

Hallottam, amikor az egyik garnitúra nővér átadta a betegeket a másik csapatnak. Csak egy vékony fal választott el tőlük. Talán direkt félhangosan mondták, hogy vegyem már észre magamat: „A Bekő néni már megint kitépte magából a tűt, leszaggatta az orrából az oxigént is, és mindenáron le akart szállni az ágyról."

Viszketett tőle az orra – meg akarta igazítani az oxigénes vezetéket. És meglátott a lepedőn egy lyukat a bokája mellett (már abban volt a tű, mert a többi vénája szétdurrant, amint rányitották az infúziót), azt akarta megnézni, mi az, és odanyúlt.

Szólni már nem tudott. Nagyon gyenge volt... Az én erős anyukám!

„Ez egy krízis" – mondta az egyik jó napon. „Ha ezt túlélem, még sok mindent túl fogok."

Aztán megint két napig szörcsögő hörgés. Mintha egy pohár aljába fújnál szívószállal. Tüdőödéma.

Nem akarom bántani a nővéreket. Mégis végtelenül elszomorított, amit a két hét alatt tapasztaltam. Én mindent megértek, és el tudom képzelni a létszámhiányt, fáradtságot, kiégettséget, alulfizetettséget. De ha többet keresnének, akkor kicserélnék kétszer a pelust? Esetleg igény szerint? Akkor megnézhetném, ahogy dolgoznak? Ahogy a felfekvést ellátják? Akkor lenne idejük megetetni, megnyugtatni, néha megsimogatni? Többször felajánlottam a segítségemet – nem engedték.

„A keringését nem tudjuk helyreállítani. De, ugye, tudják, hogy amúgy is meghalt volna?" – kérdezte aránylag kedvesen a harmadik orvos. Hát, persze.

A középső fiam elsőéves orvostanhallgató. Azokban a napokban épp az ápolási gyakorlatát töltötte egy budapesti klinikán. Amikor hazajött, mesélt: „Képzeljétek, odajött egy hisztis hozzátartozó...." A férjem rám nézett: „Te, már ezeket is beoltották..."

Fanyar humor.

Torokszorító.

Csak hallgattam és nyeltem a könnyeimet.

 

Júlia

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/TairA