Amikor úgy nyolc éve megláttam az interneten a hirdetést, hogy kineziológus ingyen vállal néhány kezelést a budai oldal jó hírű negyedében, rögtön vágyódást éreztem. Két fiam közül a kisebbet vittem el, egyszeri alkalom volt, én kint ültem, de a suttogásuk kihallatszott, és már akkor is nagyon szívesen hajlítgattam volna kezem-lábam a kedves kis teremben. Éreztem, hogy igenis van létjogosultsága ennek a módszernek, bár sosem kerültem a közelébe eddig. Közalkalmazottként, az utolsó fillérig leadózott jövedelemből, két gyerekkel, hasonló körülmények között dolgozó férjjel, addig sem időm, sem anyagi lehetőségem nem volt efféle „vágyott huncutságra”. Nosza, telefont ragadtam, időpont egyeztetés a nagyon kedves hangú kineziológus hölggyel, hajrá! Minden reményem benne volt. A következő héten mosolyogva léptem be az üvegajtón, és hamarosan egy picike, napfényes, frissen tapétázott szobában ültünk ketten. A nálam húsz évvel fiatalabb, kellemes mosolyú nő csak annyit kért, meséljek magamról.

Hol is kezdjem: a Nagykörúton lakom, amióta az eszemet tudom, rendezett gyerekkor, értelmiségi szülők, egy férj, két gyerek, kellemes hivatás, majd nagyon hamar bekerülünk az örvénybe. A tíz éve elhunyt apám elvesztésének fel nem fogott döbbenete, majd az anyám halálának traumája. És persze csak mosolygok kedvesen, ahogy szoktam, hiszen a munkahelyen is csak három hónap után mertem bevallani, hogy itt hagytak az említett szeretteim. A két kamasz fiam terelgetésének gondjai, melyeknek megoldását a férjem inkább lelkesen nehezíteni szokta, mert egyszerűen fél tőle. És csak mosolygok tovább. Kis szünet. Végtelenül meglepve, tanácstalanul nézek körbe, amikor az alig eltelt tizenöt perc után elkomolyodik a kineziológus. Feláll, és közli, hogy sajnos nem fog vállalni. „Mivel Ön mindig mosolyog, amikor az élet dolgairól beszél, annyira tömör falakat épített már az évek során a gondjai és az érzései elé, amiket én nem fogok tudni belátható időn belül feloldani.” Hátralép egyet, és választ sem enged megfogalmazni, kicsit kényszeredetten, de udvariasan jelzi, a „felvételinek” vége, megbuktam.

Arra sem nagyon emlékszem, hogyan jutottam ki. Kábultan meredtem magam elé, és csak sok év távlatából értettem meg, hogy nem volt véletlen ez a találkozó. Amikor a férjemet döntés elé akartam állítani, és elé tártam, hogy nem bírom a három munkahelyet egyszerre, mindig megkaptam tőle, hogy „miért van elöl mosatlan, bezzeg a barátja feleségénél sosincs.” Erre pedig nem azt mondtam neki, hogy „bezzeg a barátja napi háromszor huszonöt percig eszik, és a felesége este hatkor matyómintás terítővel lefedi a tűzhelyet aztán „bezárja” a konyhát – amit a három gyerekük is, mivel ugyanazon elvek alapján nevelik őket – teljesen tiszteletben tart. Ellentétben veled, aki est fél tízkor közli, hogy akkor vacsorázol, amikor te akarsz, és ne képzeljem, hogy megmondhatom, mikor egyen a családból bárki.” Ehelyett csak annyit kértem, nézzük át, mivel lehetne megoldani, hogy kevesebb teher legyen a vállamon. Meghallgatott, majd kis gondolkozás után felállt és ezt mondta:

„Tudod mit, inkább maradjon meg mind a három munkahelyed, de oszd be jobban az idődet.”

Ezek után ültem le, és úgy hat éves koromtól készítettem egy oszlopdiagramot, amiben a kicsit nehezebb éveket egyre sötétebb színű oszloppal jeleztem. Egy év, egy kis oszlop. Hiába kezdem citromsárgával, amikor úgy az utolsó nyolc–tíz évre már nem volt a feketénél feketébb, lassan kezdtem megnyugodni. Talán nem én vagyok a hibás, hogy nem tudok „megfelelni” még egy kineziológusnak sem, csak kicsit sok van rajtam. Amikor megkérdeztem a férjemet, nem lehetne-e, hogy besegítene a háztartásba, a kritizáláson kívül azt válaszolta, nem. „Minek kellett nektek az a fene nagy feminizmus, maradtatok volna a főzőkanálnál!”

 

Lilla

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Gladskikh Tatiana