–

Az egész úgy kezdődött, hogy hiába próbáltam napokig áltatni magam, hogy az orrfolyásom enyhe nátha, a negyedik teszt végül pozitív lett.

Boldog szülinapot, Radojka! Csupa szépet és jót!
Üdv, Covid

Ekkor már lassan egy hete a nappaliban, a kanapén aludtam – ami harmincon felül olyan, mintha minden este bokszmeccset játszanál –, a férjemet ugyanis a hálószobánkban helyeztük karanténba, miután elsőként ő lett pozitív. Az elképzelésünk viszont, hogy hetven négyzetméteren állandó szellőztetés és fertőtlenítés, no meg az elkülönítés mellett én majd nem kapom el a vírust, nos, hogy is mondjam, enyhén szólva is életszerűtlen volt. Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy megjegyezzem: ha nem nagy kérés, jövőre inkább virágot szeretnék szülinapomra.

Most viszont nem arról fogok írni, mit okozott a vírus fizikailag, hanem arról, mit hozott a felszínre mentálisan.

Az van ugyanis, hogy ha jó ideig nem foglalkozol magaddal lelkileg, csak hajtasz és hajtasz, abban a pillanatban, ahogy a mókuskerék hirtelen megáll, minden addig feldolgozatlan probléma és szorongás úgy temet maga alá, mint egy lavina.

Ahogy ágynyugalomba helyeztem magam, és hirtelen csend lett körülöttem, úgy erősödtek fel a hangok, amiket addig elnyomtam magamban. Ehhez talán hozzájárult az is, hogy a szülinapom közeledtével – ahogy azt a múlt heti hírlevelemben írtam – alapvetően is egyfajta csalódottság kezdett úrrá lenni rajtam. Gondoltam, hogy enyhítsek rajta, összeírom azokat a dolgokat, amiket 33 éves koromra megtanultam. Az állítások helyett azonban csak a kérdések kezdtek el tolongani – azok viszont megállíthatatlanul.

Milyennek kell lennie egy, a harmincas évei közepe felé araszoló nőnek? Magabiztosnak? Öntudatosnak? Felnőttnek? Sikeresnek? Tud megbocsátó lenni magával? Tud-e már nemet mondani, határokat húzni? És mi van, ha a napok többségében egyik sem megy? A legkevésbé sem…

Vajon olyannak kell lennie, akinek van megtakarítása, baleset- és életbiztosítása? Egyáltalán, miért hajt: pénzért, elismerésért, sikerért, a saját öröméért? És mi van, ha gyerekei még nincsenek, de pattanásai olykor még mindig vannak?

Na igen, a gyerekkérdés: meddig várok még, mikor szeretnék gyereket? Mert szeretnék, abban biztos vagyok.

A korosztályomban lassan mindenki szintet lép, de akkor én miért nem vagyok kész elengedni, ami most van, és csak úgy belevágni? Különben is, miért nem tudok semmit „csak úgy” csinálni? Miért kell mindenbe kicsit belehalnom: ostorozni magam, és a maximummal sem megelégedni? Miért vagyok ennyire könyörtelen magammal?

A kérdések – amiket hónapokig elhallgattattam – csak jöttek és jöttek. Ez annyira jellemző egyébként: hajtunk, teperünk megállás nélkül, és közben elkezdünk elfojtani. Épp azzal nem foglalkozunk, ami égetőbb kellene hogy legyen minden feladatnál. (Sokszor még azok sem, akiknek hozzám hasonlóan azért van némi önreflexiójuk.)

Kétségbe voltam esve, de tudtam, hogy ezúttal nincs menekvés. Itt az ideje, hogy szembenézzek az összes démonnal, ami addig a sötétben szunnyadt.

Azt hiszem, jó ideje szenvedek már attól, hogy nincs bennem irgalom, ha saját magamról van szó, így most, életemben először, megpróbáltam, hogy így állok magamhoz: türelmesebben, több szeretettel, megengedéssel. Becsuktam hát a szemem, és hagytam, hadd jöjjenek.

Hogyan lehetek magammal irgalmasabb?

Hogyan lehetnék jobb társ annál, aki most vagyok?

Megengedhetem olykor, hogy fontosabb legyek magamnak másoknál?

Hogy szerethetem magam jobban? 

Hiszem, hogy ezek a kérdések nemhiába merültek fel, és nem véletlenül most. Már nem félek tőlük, és megígértem, hogy mindig oda fogok rájuk figyelni. Nem csitítom el őket többet. Inkább elkezdem megkeresni rájuk a választ.

Filákovity Radojka